Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-26 / 9. szám
..HETI Z E M L E“ (9-'k szám). 3 röl intézzen Istenhozzadot biróiórsaihoz és kartársaihoz. Megilletődés kifejezé-e ült az arczokon is midőn a távozó elnök könyezve s megindult hangon elmondta a végbucsu szavát, a jelenlevők mindenikének köny szökött szemébe, s minden arczon a fájdalmas érzésnek olyan kifejezése tükröződött vissza, a mit egy rokonszenves és a baráti kötelék elválaszthatatlan kapcsával összefűzött egyén elvesztése felett érez az ember. A teljes ülésben jelen voltak : Galba Lajos kir. főügyész, Dr. Papolczy Gyula ktr. t. táblai biro, kir. tvszéki elnökhelyettes, Krasznay István, Toperczer Kálmán, Pap József, Kölcsey János, Dr. Dezső Kálmán, Balogh József, Pap Endre, Szabó József, dr. Fekésházy Gyula, Kossuth Zsigmond, dr. Maiolay Gábor, dr. Bajnay Endre, Szarukán Zoltán, Morvay Károly kir. törvényszéki bi. rák, — Nuszer Dezső, Antal József, Dr. Öreg Béla, Dr. Horváth Benő kir. törvényszéki albirák. Dénes Lajos kir. ügyész, Zsiga Miklós, Dr. Némethy József, Dr. Orosz Sándor kir. alügyészek és Oláh Miklós kir. törvényszéki aljegyző. Az ülést Galba Lajos távozó elnök nyitotta meg, s a következő beszédet mondta el: Tekintetes kir. Törvényszék ! Igen tisztelt birótársaim és kartársaim! Ő császári és királyi apostoli Felsége február hó 9-én kelt legfelsőbb elhatározásával engem pécsi kir. főügyészszé legkegyelmesebben kinevezni méltóztatoti, a mi nek következtében ennek a ktr. törvszéknek vezetésétől végleg megválók. Nem tehettem azonban ezt a nélkül, hogy Önöktől hivatalosan búcsút ne vegyek s hogy búcsú szavaimat ne ebből az elnöki székből intézzem Önökhöz. Elfoglalom tehát még egyszer és utoljára ezt a helyet, a melyre ezelőtt hót évvel hivott meg a kormánynak megtisztelő bizalma, s a melyet tőlem telheiőleg mindenkor egész erőmből s legjobb tehetségem szerint igyekeztem móltóképen betölteni. Sok, nagyon sok nehézséggel és akadályokkal, sőt nem ritkán kellemetlenségek kel is kellett megküzdenem e helyen, de azért soha nem ültem ebben a székben oly — Ejnye, csak az imént ment a rokona erre, siessen, még utolérheti. Nagyon tetszett a vitéz strázsának, hogy az egyesre mindjárt a kettes következett. Hanem nagy vártáivá megjött a harmadik mesterlegény is. — A neve, barátom ? Hármasi János. — Micsoda? Hát az urak tréfálni akarnak én velem ? Lóvá akarnak tenni ? Elóbb Egyesi, aztán Kettesi, most meg Hármasi ? Na hiszen majd megmutatom, kivel tessék tréfálkozni. Hiszen, vitéz strázsa uram ! ón bizony nem tehetek róla! mi tehetek én arról, ha a famíliámon ilyen fatális név maradt, ami miatt el is foghatják az embert. Ha nem hiszi egyébiránt, tessék megkérdezni a majszt- ramtól, aki varga; ő csak tudni fogja a nevemet. Nagy fejcsóválások után az őrjáraton levő tiszt csak eleresztette a kópét. Ez furcsa, de végre is nem lehetetlen. Aztán valamelyik a két első közül bolondozhatott, így állt az okoskodás. Végre jött a tolakodó öreg s mielőtt betette volna vargabetűt csináló lábát a váelfogult érzelmekkel, mint ma, és soha nem volt az innen megoldandó feladat oly nehéz, mint a mostani, a midőn búcsúznom kell Önöktől, a midőn e helyről utoljára szólva Önökhöz, el kell mondanom az Istenhozzádolt Higyjék el, uraim, igen nehéz nekem e szavakat kiejtenem, mert hisz ezek az Önök nagyrabec.'ült köréből és e helytől való végleges megválásomat jelentik. E helytől és az Önök köréből, a hol összes közszolgálati időmnek csaknem egyharmad részét töltöttem el, s a hol sok faradság és munka árán ugyan, de még is sikerült elérnem azt hogy ambtczióm a kivívott eredmény által kielégítve lett és a hol alkalmam nyillott közreműködnöm egy oly alkotás létesítésében, a mely alkotásra mindenkor nyugodt önérzettel és jogos büszkeséggel tekinthetünk vissza, a mely alapját képezi a jelenlegi ki neveztetésemben és előléptetésemben nyilvá nuló kitüntetésnek is. És mindezt, igen tisztelt uraim, legnagyobb részben Önöknek köszönhetem, mert hisz’ az Önök ügyszeretete, ügybuzgalma, faradhatatlan munkássága, odaadó tevékenysége és nemes törekvése, a melylyel engem is folytonosan támogattak, a melylyel nehéz feladatom megvalósítását lehetővé tették, eredményezte azt, hogy a szatmár németii kir. 'örvónyszók, a mely ezelőtt 7 évvel még talán a kellő munkaerő hiánya miatt, vagy más kedvezőtlen körülmények és viszonyok behatása következtében az ország legelhagyatottabb bíróságai közzé tartozott, ma már büszkén, méltán foglal helyet a legjobbak és a legelsők sorában. Nagy, igen nagy köszönettel tartozom Önöknek ezért, valamint azért is, hogy itt működésem egész ideje alatt a legszivélye- sebb előzékenységgel, őszinte kartási jóakarattal, és baráti érzelmekkel voltak szívesek irányomban viseltetni. Ezért esik tehát nehezemre Önöknek mindenkorra Isten hozzádot mondani, ezért nehéz az Önök köréből és e falak közül végleg távoznom nekem, a ki e perczben úgy érzem magamat, mintha sorsom egy kölcsönös megbecsülésben élő testvéri körből és egy önal- koua kedves hajlókból ragad ki. De legyerosba, helyesebben annak szószerinti fun- dusára, őt is megállították. Mi a neve? Négyest Janos, felelt büszkén az öreg. Hohó, vén bolond! most már értjük a dolgot, tessék csak utánam mozogni. Majd én bevezetem a hűvösre, ha nem szeret ide künn. Nem használt se mentegetődzés, se kérelem, se rezonirozás, bekerült az egyesbe, ahol elég tágas volt a hely, hogy elgondolja, miért is jutott ide. Reggelig rá sem hederitett senki, pedig a fekhelye ugyan csak kemény vala a gonosz lyukban, pedig úgy fújta szól, hogy egész éjjel fázott — di- dergett. Sorra előszedegette emlékezetében összes bűneit, de egyikről se süthette ki, hogy ilyen kemény büntetésre érdemes volna. Másnap reggel kisült, hogy ő csakugyan Négyesi Janos. A krónika nem szól arról, ki vakarta jobban fejét az eset után. Négyesi uram vagy az őrség bölcs hadnagya ? Annyit azonban minden nagyobb bölcseség nélkül bátran lehet a históriából következtetni, hogy a három mesterlegény jó darab ideig nem tekintett be a „Cserepes“ csárdába. nek meggyőződve, hogy bárhova vessen is végzetem, bármi legyen is sorsom, az Önök emléke, mint egy kedves kép, örökké lelki szemeim előtt fog lebegni, s mindenkor jól eső büszkeséggel fogok visszatekinteni arra a 7 évre, a mit itt e helyen az igazságszolgáltatás körében töltöttem el. Éljenek megelégedetten, boldogul, nemcsak hivatalos működésük terén, a mit any- nyi nehézséggel, oly sok munkával, fáradsággal kellett kiegyengetniök, hanem otthon is, családi tüzhelyök szentélyében is. Kísérje továbbra is teljes siker buzgó működésüket, s fakadjon annak nyomában mindenkor és mindenütt annak tiszta forrása. Az Isten áldása legyen a haza javára szentelt önzetlen munkájukon; nyerjék el eredmónydús fáradozásaikért a jól kiérdemelt, méltó jutalmat. A hazaszeretet szent érzete honoljon mindenkor lelkeikben, — ez legyen jövőre is vezércsillagjok és az a forrás, a melyből nagy és nemes munkájukhoz necsak erőt merítsenek, hanem egyúttal irányitó szellemet is nyerjenek. • Isten Önnökkell Ezután dr. Papolczy Gyula kir. Ítélőtáblái biró, elnök helyettes, a következőket mondta : Méltóságos Uram.! Ő Felsége a király kegye honorálta érdemeit, tevékenységét; felemelte méltóságodat a hivatali gradáczión ama polczra, amely megfelel hivatásának, megfelel méltóságod kiváló egyéniségének, megfelel annak a fontos missiónak, a mely méltóságodra az igazságszolgáltatás, a törvénykezés körül jeles tulajdonságainál fogva vár. Örömmel tölt ez el bennünket, azonban főleg eme pillanatokban emez örömünkbe a fájdalom érzete vegyül, mert megkell válnunk méltóságodtól, mert méltóságodnak körünkből való távozása által elveszítjük bölcs vezérünket, bölcs tanácsadónkat, oktatónkat, csüggedésünkben buzditónkat, lelkesítőnket, elveszítjük azt, a ki ismert humanitásánál, szeretetremóltóságánál, conciliáns modoránál fogva atyánkul tiszteltünk és a ki bennünket mint gyermekeit szeretett. Fogadja ezért hálás köszönetünket; vegye és vigye el tőlünk ajándokul, emlékűi tiszta, önzetlen szeretőiünket, mély tiszteletünket, nagyrabecsülésünket és amaz őszinte ígéretünket, hogy azt a fényes örökséget, a melyet, méltóságod utódának fog átadni, — tisztán meg fogjuk őrizni, hogy abban méltóságod a jövőben is gyönyörködhessék, hogy arra, mint saját alkotására, büszkén és mindig sikerrel hivatkozhassak. Az Isten áldása kisérje méltóságodat, méltóságod családja minden egyes tagját a jövőben útjaiban ; midőn ezt kívánjuk, arra kérjük méltóságodat, hogy ott a távolban is támogasson, szeressen bennünket, ne feledjen el minket, mert mi méltóságodat elfeledni soha sem fogjuk. Majd Dénes Lajos kir. ügyész a következően beszélt; Ezekulán méltóságod birói működése — legalább egyidőre — véget ért s immár a kir. ügyészségnek lett egyik vezére s mondhatom büszkesége. Jöjjön méltóságod teljes reménynyel és bizalommal hozzánk, mi őszinte tisztelettel és szeretettel fogadjuk. Nemes törekvése érjen sok sikert közöttünk is, s találjon órdemlett méltatást. Az Isten áldása kisére Méltóságodat uj otthonába.
