Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-05 / 6. szám
2 HETI SZEMLE'1 (6 ik szám.) lamkincstárba, mellette pedig az is kikopott mindenből, akinek volt még egy nehány megtakarított fillérje. Tessék segiteni a mezőgazdaság helyzetén, hogy fokozhassa a föld erejének termőképességét, tessék elhárítani az értékesítés akadályait, ez legyen a jelszó. Iparosainkat ne dobják oda az osztrák kapzsiságnak. Ha nem vált be az unió, meg kell próbálni a másikat, ezt kiabálja 15 millió torok. Ne a merkantilisták érdekei legyenek mérvadók, hanem a nemzeti igények kielégítésén munkálkodjanak. A jaj kiáltás szerte hangzik az egész országban, az ellenzéki képviselők fújják a riadót, csak a hatalom emberei dugják be füleiket, s jó arczczal mosolyognak mellé, mintha mitsem érdekelné őket ez a lárma. Sutba kell vetni az olyan politikát, mely azért reszket, hogy minél nagyobb summa pénz gyűljön össsze az állam zsebébe, azzal pedig nem törődik, hogy honnan kerül az ki. Azért nincs pénz sehol az országban, mert ott hever összeharácsolva a rengeteg vagyon. Két képviselő és egy harmadik. Nem igen volt miért dicsekedni vármegyénk képviselőivel ennek előtte. Ha megkapták mandáiumaikat, azután nem tudott többé rólok se az ország, se a kerület. Mint félénk nyulacska lapultak meg pártjuk nagyobb kaliberű potentátai mellett, legfellebb a füleiket hegyezték, hogy túrkor döröghessenek bele a vezényszóra intonált éljen-har- sona zajába. Aztán beadták szerény voksai kát pártjuk szája ize szerint, s ha elég volt téve a fegyelemnek, mehettek haza krumplit kapálni. A választás viharos napjaitól eltekintve, nem magasztalta őket többé senki, nem lelkesedett érettük senki, de nem is akadékoskodott beléjök senki. Nem is volt miért. Akkora jámbor instrumentumok valának, mint a falusi bakter görcsös végű botja, mely rögtön olyan ártatlan jószágnak bizonyul, mihelyt mozgást vesz észre az éji setéiben, hogyha lábai kelhetnének, azonnal a falu túlsó szólón szedné fel magát. Evek hosszú során keresztül először eset meg, hogy a nniltheti parlamenti vitában Szatmár aratta a dicsőséget, nemcsak odafent a tornyos ház falai között, hanem színe előtt az egész országnak. Vármegyénk két uj képviselője szállott sikra az elvhar- czok mezején, hogy bizonyságot tevén képességeik és a haza* sorsa iránt mélyen érző szivükről, ódaálljanak a nagy küzdők sorába, kiknek nevére megdobban a magyar ember kebele, kiknek működése előtt, még akkor is, ha a politikai elvek különben elválasztanak, tisztelettel kell meghajolni. Az egyik Jékey Zsigmondi, Mátészalka uj követe, a másik Papp József nagysomkuti képviselő, kit egy liberális zsidó kedvéért a kormány annak idején minden áron ki akart túrni. Sem az egyik, sem a másik pártjának programmjával nem rokonszenvezünk. Jékey a Kossuth-párt hívének vallja magát, melynél silányabb tákolmány aligha látott valaha napvilágot, ügy, hogy szinte csodálkozik az ember és kérdi magától, hogy lehetséges az, hogy ogy Jékey Zsigmond, akit talpig jellemes és egyenes embernek ismer a vármegye, épen abba a zászlórudba kapaszkodott, amelyiknek a vége a Kossuth Ferencz kezében van. Hát nem sokkal fenségesebb dolog volt volna az Ugrón Oábor oldalán állani ? . . Ez az ő nézeteinek, felfogásának, múltjának, naturájának és karakterének minden tekintetben jobban megfelel. Papp József pedig kormánypárti programmal küldette magát az országházba. Ennél nem kell többet mondani, mindjárt evidens, Jhogy mi nem vagyunk abban á táborban. Annak daczára mégis elismerjük az érdemet, épen innen látszik a pártatlanság, melylyel az ország vagy a társadalom szereplő egyénei felett Ítéleteinket mindenkor kimondjuk. Jékey Zsigmond a társadalmi viszonyok, specialiter a tönk szólón álló birtokos osztály és a kiszolgáltatott iparosok helyzetének javítása érdekében emelte fel szavát. És tette ezt a szó hatalmának olyan súlyával, hogy nevét mindjárt szerte vitte a táviró, s fellépésének határozott karakterét elismeréssel, sőt magasztalva kommentálja a fővárosi és vidéki sajtó. Papp József, nemzetiségére nézve román, harczra száll a dákorománok aknamunkája ellen, elítéli azt a lelketlen izgatást, mely feldúlja a testvéries egyetértést a nemzet kebelén egyforma jogokban részesülő s egyforma szeretettel ápolt magyar és román testvórnép között. Kimondja, hogy a román nép nem ellensége a magyarnak, hanem a kéies jellemű és existentiáju agitátorok törekszenek szitani az ellentéteket, hogy majd alkalomadtán a zavarosban halászhassanak. Ilyen elveket, ilyen fellépést, ilyen irányban haladó tetteket kérünk a románság vezetőitől, mert hiszen Magyarországon a leg- tősgyökeresebb magyar nemes sem bir semminemű kizárólagos jogokkal, csak épen annyi van neki, mint amennyit bármelyik más nemzetiségűnek juttat. Papp József tehát nemcsak okosan, de igazán és talpraesett határozottsággal beszélt, mint ahogy elfogulatlan magyar állampolgárnak beszélnie kell. íme bemutatluk a két képviselőt, kik egészben vége a múlt heti parlamenti viták dicsőségéből az oroszlánrészt vették ki. Van azonban még egy harmadik. Ez nem a miénk, Isten adná, hogy ne is legyen soha. Pesten választották meg a Terézvárosi zsidók képviselőnek demoarata programmal. Minket közelebbről azért érdekel, mert elvette egy mátészalkai zsidó- nábobnak a leányát, s igy elég alapos jogunk van félni, hogy egykor megelégelvén az ügyvédkedést, s beleunván babéraiba, haza jön, átveszi a domíniumot és lesz belőle szatmár- megyei nagybirtokos. Bizonyára tudja mindenki, hogy Vázso- nyi (alias Weiszfeld) Vilmosról van szó. Szinte szógyeljük nevét az előbbi két derek képviselővel egy helyen említeni, nemis a párhuzam, hanem épen a kontraszt kedvéért teszszük, de meg mert házasságánál fogva bennünket közelebbről érdekel, és mert az említett két képviselőn kivül, habár ellenkező irányban, 6 aratta a múlt hetek dicsőségét. Az egyetemi kör, melynek egykor tisztviselője volt, gyászlepellel vonta be az elnöki szobában kifüggesztett csoportképen éktetette és egy papirosról olvasni kezdett. A teremben csöndesség volt, mint egy sírboltban. Lassú, alig hallható hangon kezdő beszédét ő szentsége. A harmadik, negyedik mondatnál azonban emelkedni kezd a hang s ez emelkedés csakhamar rytmikus csengéssé változik. Az egész termet betöltő erős hangban volt valami siró, valami kesergő fájdalom, melyet azonban a jobb jövőben való re. meny, a Gondviselésben való hit mérsékelt. Ésezt a hangot hatalmas, erős taglejlósek ki sórték. Mikor egy—egy nyomosabb szót ejtett ki, keze ruganyosán emelkedett fel s vele emelkedett az egész test súlya is. Az arcz nem volt ekkor olyan sápadt, alakja ki. egyenesedett, a nagy mélységes szemekben a még most is tavaszt ünneplő lehlek sugarai ragyogtak. Mi mély bámulattal hallgattuk e gyenge testben lakó lélek ily fönsóges nyil- vánulásait és nemzeti szokás szokás szerint folytonosan éljeneztünk. Mit beszelt a papa? Elmondotta, hogy a szentszék mindig szerette a magyarokat. Megemlékezett első királyunkról, szén1 Istvánról, és a mi őseinknek szent vallásunk iránt való hűségéről. Mondotta — tudom, hogy nálatok is, mint az egész világon, nehéz idők járnak .... aztán, szives olvasóm, kért mindnyájunkat, hogy szeressük hitünket. Ha hallottátok volna ezeket az esdő, atyai szavakat Isten helyettesének ajkairól ! Most felállott ő szentsége, beleült a hordszékbe s minden egyes zarándokhoz elvitette magát. Mit és kivel beszélt a pápa, mig elibem ért, én nem tudom, mert a csomagomat pakoltam jól ki, mint husvót első napján szoktak szenteléskor a sonkakosarat, s feltettem magamban, hogy nem leszek elfogult, nem fogok remegni, hanem jól megcsókolom kezét és — mikor előttem volt, remegtem, mint egy gyermek. Alig tudtam kiejteni a temesvári püspöknek, — mert ez mutatott aztán latinul be a pápának, — hogy ki vagyok ? Hanem egyszerre csak visszanyertem bátorságomat. Megragadtam hófehér kezét és háromszor jól megcsókolám. O szentsége ezalatt másik kezével megsi- mitotta arczomat és igy szólott latinul : „A jó Isten áldjon meg téged, jó fiam, és müveidet /“ Mig a mellettem álló Lauka Gusztáv ékes latin nyelven és hatalmas hangon mondotta, hogy o régi magyar iró, én le nem vettem a szemem a pápáról és jól megnéztem. Arcza hosszúkás és sárga, mint a viaszk. A magas és mélyen ránczolt homlo kot ősz fürtök veszik körül koszorú alakjában, feje fehér, mint a leesett hó, ajka hegyes, szája nagy és örökösen mosolygó, ajkai jól előredudorodók. Az olasz typus legott felismerhető. Tiszta hófehér reverendában, fején szintén kis fehér kapuc/.inum van. Vállairól biborveres palást omlik le, mely a fehér ruhát még élesebben kiemeli. Kezeit egész a kéz középig fekér keztyü takarja. Még egy jelenetről kell megemlékeznem. Nem messze tőlem egy igen elegáns úri nő várta a boldog pillanatot, midőn a pápa eléje kerül. E hölgy igen csinos és nagy gonddal kószitett kapuczinumot tartott kezében. (Olyan kis sapka ez, melyet a püspök hord, de fe. hér.) A mint a papa eléje érkezik, a hölgy igy szól : — Szentséges atyám, fogadja kegyesen e csekélységet s tegye boldoggá leányomat, ki azt készítette. A pápa kegyesen mosolygott, aztán hirtelen levette a maga fejéről kis sapkáját és franczia nyelven igy szólt: — Te meg fogadd ezt el tőlem — s azzal az uj kis sapkát saját fejére tevén, tovább ment.
