Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-05 / 45. szám
XI. évfolyam. 45>ik szám. Szatmár, 1903. Xovemher 5. HETI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Asieí; V ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — — 3 „ — Negyedévre---------—----------------— 1 50 , Ta nítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér Katholikus lyceumi előadások. Margalits Ede dr. egyetemi tanár, az Országos Pázmány-egyesiilet elnöke dicséretreméltó buzgósággal s lankadást nem ismerő munkássággal igyekszik megkedvelteim a katholikus lyceumi előadásokat. Dolgozik, buzdít, tanácsokat ad, a munkában mindig elüljár. Az utóbbi időben megmozdult hazánkban a katholi- cizmus, amely nálunk bizony-bizony sokáig szunnyadt. Ne keressük most már eme hosszas szunnyadás okait, hanem inkább örüljünk a felébredésnek; örüljünk, hogy a katholi- cizmus már kezd számottevő tényező lenni hazánkhan, de különösen örüljünk azon, hogy a felébresztés és a felébredés eme nagy s hatásaiban még most alig mérlegelhető munkájában oly férfiak viszik elől a zászlót, kiknek jellemszilárdságuk, buzgó- ságuk, rátermettségük, önzetlenségük, képzettségük valóban elisme- résreméltó s lehetetlen hálát nem adunk a Mindenhatónak, hogy a magyar katholikusok soraiban is oly sok jeles férfiút támasztott. A napokban lefolyt III-ik katholikus nagygyűlés fényes bizonyi- téka volt ennek. Örültünk, hogy az ez alkalommal porondra lépők mindFelelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója : A „PÁZMÁNY-SAJTÓ* nyáján a mieink, akikkel eldicsekedhetünk az egész müveit világ előtt. Elismerik ezt elleneink is, mert a tények kényszerítő hatalma ellen úgy is hiába volna minden küzdelem, mert ez legfeljebb csak szánalmat kelthetne irányukban. Lüktet már az élet a magyar katholikusokban is. S ez a lüktető élet már oly szép gyümölcsöket termett néhány év alatt is, hogy erre még a legmerészebb képzelettel birók sem mertek gondolni, lévén nálunk a katholikusok élete észre nem vehető, lévén — mint igen helyesen jegyezte meg ifj. Zichy János gróf — chaotikus semmiségben. Nincs a társadalomnak az a mozzanata, amely elkerülné a katholikus mozgalmak figyelmét. Szeget — szeggel! Ezt a nagyon is igaz mondást, illetőleg az ezt kifejező eljárási módot a katholikus törekvések zászlóvivő mindig szem előtt tartják, mert a mai modern világban csakis igy remélhető győzelem. A szabadkőműves irányzat különösen az utóbbi időben nagyfokú tevékenységet fejt ki. Nemcsak azáltal, hogy magára öltve s ország- világgá kürtölve a jótékonyság ál- arczát, kenyeret és „Podmaniczky-tejet“ osztogat a szegényeknek, hanem A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb a „Pázmány- sajtó“ cziruére küldendők, (Deák-tér 19 szám) Hirdetések jutányos árban vetetnek fel Nyllttér sora 40 flllór. A lap megjelenik minden szerdán. azáltal is, hogy különféle előadásokat és felolvasásokat rendeztet, amelyeken szórja inaszlagos, keresz- tényellene^tanait. Különösen e tekintetben behálózza már a kisebb vidéki városokat is. Margalits Ede mindent kifürkésző szeme csakhamar észrevette ezt, s nemcsak figyelmeztetett erre, hanem mindjárt használta is az ellenszert. Kezébe vette a katholikus lyceumi előadások ügyét. Jól tette, helyesen tette! Kövessük őt. Azonban ne elégedjünk meg azzal, hogy csak egy-két helyen tartassanak ilyen előadások. Mar- galits rendezett Nagyváradon oly előadást, melyet mintául vehetünk. Vegyük is és pedig minél gyorsabban s minél több helyen. Most jön a téli időszak, mely a felolvasásoknak és ilynemű előadásoknak kedvez. JSÍe várjuk mindenüvé Margalitsot. Ő az igaz, 'mindenüvé elmegy, a hová csak teheti, de utóvégre mégis csak egy ember, szét nem szaggatható. Megadta ő az útmutatást, megadta a példát. Kisebb városaink kulturális tekintetben az utóbbi időben nagy lendülettel haladtak előre s e tekin. TARCZA. Aida regénye. Langy nyári est; a hárfa húrja rezdül, S dalol az ifjú boldog szerelemrül . . . I. Aranyos mennyezet alatt, kék selyem díványon pihent a tündér szép Armarilla. Mellette, piros bársony zsámolyon az ifjú Maradin, a költő, a hölgyek kedvencze ült, kezében tartva hárfáját, melyet olykor-olykor meg-megpenditett. Csend . . . Rózsaillat töltő be a termet, a tündér szép Armarilla lehellete. — Regélj valamit nékem édes Maradin, hisz5 oly szépen szól a lantod, gyönyörűség hallani, a hetedik mennyországban érzem magam. Hallod a kanárit, nem énekel úgy, mint te, hallod esténkint Bárbárót, nincs oly bájoló hangja, mint neked. Dalolj tehát, — kérte az ifjút Armarilla, s rózsás ajakán édes mosoly jelent meg. Maradin közelebb vonta zsámolyát, kezébe vette elefántcsont hárfáját s megpen- dité egyszer-kótszer. — Várj még Maradin. Maradin várt. Arany serlegbe rózsaillatu nedűt töltött Armarilla ; felét kiitta, másik felét meg átnyujtá a költőnek. — Hajtsd fel Maradin, édesebben, bűvösebben dalolsz tőle. Maradin kiürítette a pohárt, s piros lett tőle ifjú arcza, valami kimondhatatlan vágy kezdé izgatni. — Megpendítette aztán a hárfát s dalolt, 3 dalolt a bájos Armarillának boldogságról, szerelemről .... Epedő szívvel hallgatta .... II. Egyszer, egy csöndes, nyári éjszakán, Eltűnt Aida, a szép török leány.... — Szeretlek Aida, Allahra mondom, szeretlek! Enyém vagy te, nem adlak oda senkinek sem, ha a szultán birodalmát kínálnák sem. Nem kell a paradicsom, inkább égjek ezer esztendeig a Gyehenna tüzén, csak téged bírjalak, egytdül téged Aida . . . Aida a szép török leány felkaczagott hangosan, kaczagása messze hangzott a csöndes, nyári éjben. — Hagyd el Béri, tudod, hogy te nem szerethetsz engem, miért kínozol tehát? Az ifjú lesújtóan fogadta e szavakat. Halavány arcza piros lett mint a rózsa. Te kinozol Aida, te kínozol, tudom hogy szeretsz égő szerelemmel, miért nem jösz hát? Nézd, mily szép az est, jöjj velem, elviszlek messze innen, oda, a hol a Tubafa virágzik, tündér szép ligetbe, gyémánt palotába : jöjj, óh jöjj drága Aida .... — Nem lehet Béri, Allahra mondom, nem lehet. Mit szólna Juszuf, az apám, talán megőrü'ne fájdalmában s szégyenében. Béri kihúzta drágaköves kardját oldala mellől, megvillogtatta egyszer, kétszer s aztán szólt: — Aida, Allah áldjon, nem látsz többé, Ben Berit megöli a fájdalom! Aztán elfutott, ott hagyva a leányt egyedül, a nagy rózsaligetben. Aida egy pillanatra megállott, ajka lázasan remegett, Béri nevét akarta kiáltani, de nem jött szó rózsás ajakára. Körül nézett; nem látott élő lényt se közelben, se távolban. Egy eszme villant át agyán .... s rohant, rohant a szép Béri után .... III. Fekszik az ifjú Tubafa alatt, A fájdalomtól szive megszakadj — Lovat szolgák, gyorsan lovat. Allahra mondom fejeteket vesztitek, ha nem kerül
