Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-09 / 28. szám

„H E TI

3

SZEMLE" (28 ik szám.)

tétben azokkal a germán donátiókkal, melyek ott ezt a teljes tulajdont nemcsak nem ismerték, de elvileg kizárták.

Tessék végignézni a régi egy- házalapitásokról szóló magyar ado- mányleveleket, mindenütt egész határozottan az örökjogu adományozás van kiemelve. Mindig hereditas, és soha sem beneficium emlittetik. Ugyanezen örökjogu adományozás képezi az uralkodó rendszert az egyházi vagyonnál későbben is.

Nem igaz tehát, hogy nálunk az egyházi vagyon a feudális beneficium jellegével bírna. Valóságos tulajdon az, mely az ősnemesi foglalás hatályával egyenlő. De nem igaz az sem, hogy e vagyon a nemzeti közvagyonból adatott, bár meg kell, jegyeznünk, hogy ha ily örökjogu hatálylyal abból adatott volna is, a tulajdon erősségére nézve ez egyáltalában nem gyakorolna gyengítő visszahatást.

Az egyházalapitások az első királyok alatt azoknak az óriási, de a művelés eszközeinek hiánya miatt akkor szinte értéktelen földterületeknek adományozása folytán történtek, melyek az első foglaláskor eszközölt felosztás jogczimén magán- tulajdonul a vezérek, királyok és ősnemesekre valamint ezek utódaira jutott.

Az egyházi javak tehát nem az államvagyonból adattak, hiszen ilyen jellegű vagyon nálunk egyáltalában nem is létezett. Ha államvagyonról lehet abban a korban szó, azt csakis a várföldek képezhették. Ez volt a jogállapot egészen I. Lajosig. De e várföldek tekintetében sem volt kiforrva a tulajdon magánjogi korstruk- tiója az állam mint vagyonjogi alany és a földek mint vagyonjogi tárgy között.

Annyira nem ismerte a mi ősi vagyonjogunk az államot mint vagyonjogi alanyt, hogy például a

tudott szólni, szava könyekbe fűlt. Halkan zokogott.

Néma csend állott be, melyet nem zavart meg, csak a zongora hangja. Ilonka még mindig zongorázott s most már maga énekelte hozzá lágy ezüstcsengósü hangján.

„Őszi rózsa, fehér őszi rózsa.“

Elemér megsajnálta Mariskát. Megbánta, hogy oly tapintatlanul megsértette. Bocsánatot kért tőle.

Mariska szótlanul nyújtotta felé kis fehér kezét. S csak később tette hozzá halkan :

— Én boldoggá akarlak tenni, nem boldogtalanná.

Elemér most már mindent megértett. Meghatottan vonta magához kedvesének aranyfürtös fejét s halkan susogta:

— "Várjunk édesem, várjunk!

* *

*

Virágh Elemért egy hónap múlva a fővárosba helyezték. Nem akarom leírni azt az érzékeny bucsujelenetet, melylyel elszakadt egymástól a két szerető szív. Mindaketten szivök szerelmére fogadták, hogy minden gondolatuk egymásé lesz. Várni fognak.

Elemér ahogy a fővárosba került, minszállásbirtok még hűtlenség, vagy kiköltözés esetén sem hárult az államra, vagy annak képviseletében az uralkodóra, hanem a törzs kötelékében maradt.

Nemzeti közvagyon az akkori tényleges állapotok közt nem is létezhetett. Hiszen a királyság alatt már minden föld ki volt osztva, illetőleg a vérszerződés 2. pontja értelmében felosztás tárgyát kellett hogy képezze. A védelem egyik eszközéül szolgáló várföldek kivételével a többi összes területeknek voltak tulajdonosai: a vezérek, a törzsek, a királyok, az egyházak. Ez a vagyonjogi rendszer nem engedte aztán annak az összességnek magánjogi viszonyát kifejlődni, valamely ingatlanhoz, melyet az állam mint vagyonjogi alany alkot meg.

Másik legnagyobb akadálya volt ennek a kifejlődésnek a mi jogunknak a vérszerződésen alapuló, másutt nem ismert az az ősi elve, hogy később a koronára háromlott vagyont az uralkodó hoteles volt ismét adományozni.

Aki nem vak, vagy szándékosan nem akar az lenni, annak látnia kell, mily óriási a különbség a mi ősi vagyonjogi rendszerünk és Európa többi államainak feudális fis- calitása közt. Szógyelni való dolog, hogy ezt a tiszta magyar jogrendszert nem pirulnak meghamisítani azok, kik a kath. egyházi vagyonra kaján szemmel tekintgetnek. Érveik persze német munkákból vannak elcsenve, és a magyar joggal homlokegyenest ellentétben állanak.

íme tehát elég bőségesen megmagyaráztuk, hogy a kath. egyház ősi vagyona épen olyan tulajdont képez, mint akármelyik nemesi birtok. Vannak aztán szerzeményei, melyek az egyháznagyok és a vagyonosabb papság hagyatékából erednek. Ha ezeket el lehet venni,

dig Mariskára gondolt. Hosszú, meleg szavakkal irt levelet küldött neki.

De barátai csakhamar belesodorták a nagyvárosi életbe, amelyben lassan-lassan elveszti a szív ideális érzelmeit.

Elemér is már rövidebb leveleket kezdett irogatni. „Édesem, most nagyon fáradt vagyok. Most betegség gyötör. Most vendégeim voltak.“ Szóval hol igy, hol úgy mentegette magát.

Hanem egyszer nagyon szomorú levelet kapott Mariskától. A levél egy része körülbelül igy hangzott: „Egyetlen Elemérem! Nagyon rossz hirt kell neked megírnom. Ahol annyi boldog perczet töltöttünk együtt; a kis rózsáskert már nincs meg. Kedves rózsafánknak töve az átültetésnél megsértődött és elpusztult szegény. Úgy megsirattam. Több rózsát nem hoz már a mi rózsafánk. És valahányszor az emlékkönyvben elhintett szirmokat nézem, mindég oly kimondhatatlanul édes és szomorú érzés vesz rajtam erőt, hogy sírnom kell. Rád gondolok ilyenkor édes Elemérem.“

E soroknál Elemér letette a finom, haj- szálbetükkel irt levelet, és erejébe került, mig

akkor ebben az országban senkinek sincsen tulajdona.

Mig Magyarországon soha sem tudott gyökeret verni, Európa többi államaiban a feudális jogrendszer uralkodott, mely mindig hatalmas ellensége volta tulajdon erősségének, sőt az államban nem tudott elképzelni semmit, amire a királyi hatalom absolutizmusa ne érvényesülhetett volna. Azokban az államokban tehát el lehetett venni, ami az egyházaknak nemis tulajdonjoggal, hanem feudális beneficium gyanánt adatott.

Ezek után illuzáriussá válik a Szamos czikkezőjének az a kívánsága, hogy a hath, egyházi javadalmakat adóztassák meg a reform, egyházak és iskolák czéljaira.

Még egyet. A Szamos szerkesztője megjegyzi, hogy az érintett czikksorczatot csak mint a határozott meggyőződés tiszteletreméltó nyilvánulását közölte. A meggyőződés mindig tiszteletreméltó, minden loyalis ember előtt ellenfelének meggyőződése is. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy az egyúttal a mi meggyőződésünk. így kell állam a dolognak a Szamos szerkesztőségében, mert ellenkezőleg az a szerkesztői megjegyzés, mely már ugyan megában véve élét vette az egész czikksorozatnak, teljesen tárgytalan.

Végül csak ezt kívánjuk, hogy győződjenek meg valahára a magukat tévútra hajszoltatni engedő protestánsok is arról, hogy az enyém, tied elvét jogállamban csak is úgy lehet formulázni, hogy ami a tied, az bizony csakugyan a tied.

Hírek.

Személyi hir. Pokorny Ármin cs. és kir. altábornagy, hadtestparancsnok csütörtökön este városunkba érkezett, másnap szemlét tartott a közös hadsereg legénysége felett,

visszafojthatta elérzékenyülósót. Újra hevesen feltámadt régi szerelme.

— Ah ! Megteszem az utolsó lépést. A legfőbb hadúr meg fogja hallani hűséges ap- ródjának esdő szavát, A királyoknak van szivök.

Ily gondolatok után Elemér hosszú, hosszú levelet kezdett Írni Mariskának.

— Édes Mariskám, nem sokáig kell már várnunk; addig csak várjunk .. várjunk!-— fejezte be levelét.

Midőn letette a tollat, érezte, hogy a vér agyába tódul, szive erősen dobog. Láza volt. Fojtotta a szobai levegő. Ki! Ki! Az utczán üde, eső utáni levegőt érzett.

Este volt.

És mindenjjoly ünnepies színben ragyogott. Díszesebbnél díszesebb fogatok robogtak el mellette. Nem tudta, hogy hová? Csak később jutott eszébe : az ám, hisz ma van az operabál. Pedig meg is Ígérte Szeghy Elvirának, hogy minden bizonynyal ott lesz a bálon.

Szeghy Elvira hires, gazdag leány volt s mellé még nagyon csinos. Barátai révén ismerkedett meg vele még a városligeti jég-