Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-18 / 25. szám

H ETI S Z E M L E* (25-ik szára.)

kozni, mikor a festett kép tünedez előle.

A tőkepénzesek, az uzsorások kigömbölyödött arezczal vigyorognak bele a halálhörgésbe, nekik jó szüret volt. Sőt a munkásoknak is jutott elég a drága nedűből.

Nekünk legfellebb annyi vigasztalásunk van, hogy nagy bűnt követtünk el, nem okozhatunk tehát érte senkit, Bűnt követtünk el, mert módunkban lett volna kicsavarni annak a liberális garázdálkodásnak a nyakát.

Most már összeröffent az egész társadalom, odafent is látják, hogy ugyancsak bajban van a haza népe. Hozzáfogtak a mentési munkához, talán sikerülni fog legalább a rongyokat hihalászni a nagy zűrzavarból. Csakis a rongyokat, ha ugyan sikerül!... A régi áramlat még most is olyan erős, melyen aligha meg nem törik a kezdett aktió. Mert még mi ugyancsak a kezdetek kezdetén vagyunk. Néhány szövetkezet, egy kis államsegély, óhajtások a túltengő uzsora fékezésére : ennyi az egész, amit a megkezdett mozgalom eredménye gyanánt felmutathatunk. Egy koldussá tett nemzetet ilyen gyenge csapófákkal nem lehet újra felemelni.

Az után a pusztulás után, mely félszázad alatt büntetlenül tombolt e haza földén, erősebb orvosszerekre van szükségünk.

Vaskezek odafent, tömör sorfal a társadalom rétegeiben, igy talán még lehetne ilyen-amolyan eredményt elérni. Erre azonban alig van kilátás, mert a magyarnak régi bűne ma is mindig azt súgja fülébe: hogy csak lassacskán.

A jegyzők bajai.

Az állam gépezetének organismusában a jegyzői kar a hajtókerók. Nélküle nem lehet produkálni semmit. Úgy felülről, mint alant a nép rétegeiből az ő kezében futnak

keuyebbek, mint önök ; mivel a sarki delejesség és villamosságnak épen oly befolyása van az idegekre, mint a viharnak a telegráf drótjára és telepére. Ha nincs elfáradva, ha érdekli, csak a közelmúlt gyászos eseményt hozom fel bizonyítékul.

Habár valamennyi- hívem józanéletü, szorgalmas és bátor hajós, — mégis kitűnt közülük egy fiatal ember, ki egy bálna fogó hajón szolgálván, értelmessége, vakmerősége által tiszti rangra emelkedett.

Ekkor, részint honvágy, részint önállóságra való törekvése miatt haza jött. Itthon nőül vette a legvagyonosabb halász leányát s igy csakhamar oly tekintélyt szerzett, hogy mindenki hallgatott szavára.

Ez a fiatal ember arra ösztönözte társait, hogy egyesülve vegyenek meg egy nagyobb hajót s bálna vadászattal foglalkozzanak, mely jövedelmezőbb és érdekesebb is, mint az egyhangú s kicsinyes halászat.

Az indítvány általános tetszésre talált s csakhamar megalakult a társulat, melybe a falu legjobbjai beléptek. Természetesen a fiatal tiszt lett kapitányuk. A közköltségen szerzett hajó rövid idő alatt megérkezett. Ki Írhatná le az ölömet és büszkeséget, mely az egész falut eltöltötte, midőn a templomössze a kormányzat összes szálai. A szegény falusi embernek első jogtanácsosa, akinek szempillantásátólugyszólvánegész sorsa függ. Lenézett igavonó jószága az államnak. Minden teher az ő vállait nyomja, az állami élet súlypontját az ő pennája hegyén nem hiába keresnők. Tótágast fog állani az egész épület, ha egy strájkot meg merészelnek próbálni.

Legalább is 24-féle ki és bemutatás, melyeknek sem a közönség, sem a felettes hatóság, szóval se Isten se ember semmi hasznát nem veszi, ott kell hogy álljon közszemlére kitéve az irodájában. A havi, negyedéves, félesztendei és évzáró statisztikának se szeri, se száma. Őt hajszolja a szolgabiró, az alispán, a pénzügyigazgató, a tanfelügyelő, a hadparancsnokság, a járásbiró, a törvényszék. Tűz, viz, mező, erdő és a jó Isten tudja még miféle rendőrségnek a parancsnoka és közlegénye. Porkolábja az ember és állategészség ügyének, végrehajtója az állami és községi adónak. Baktere a személy és vagyonbiztonságnak. Szóval az állami omnipotentia agara, vizslája, málhás szamara és ütött-vert kutyája.

Ha a szolgabiró mulaszt, az ő nyakára küldik a futárt, meg a bírságot. Ha a nép nem fizeti, mert nem bírja fizetni azt a csekélységet, ami adó név alatt ismeretes, kimondják ellene a felelősséget, a végrehajtó szépen beszállásolja magát a portájára, eszik, iszik, még a diuroumot is elviszi. Ahány nagyfejü megfordul a községben,szekerestül- lovastul, az csakis az ő szívesen látott vendége lehet, viszontszolgálat fejében csak pár száz korona birságra van kilátás.

Tessék ezt úgy venni, amint mondva van. Tudjuk, hogy a felettes tisztviselő tartozik elháritani tnagUról az elnézés minden gyanúját, de a jegyzők e tekintetben is specialis privilégiummal bírnak. Nekik trak- tálni, hallgatni és fizetni kell. Hiszen abban a paraszt faluban hol hajthatja le fejét a szolgabiró, meg a macska meg tudja, hogy miféle nagyság.

Sok helyen még egy higtojást sem tud kapni ebédre, nemhogy a lovának szénát és magának kényelmes otthont. A jegyző szivesen lát, örvend és fizet, hiszen ez a

nagyságú vitorlás hajó a kikötőbe befutott’? Vajha, soha sem láttuk volna, most nem volna ily szomorú és férfiakban kihalt ez a jobb sorsa méltó falul De akkor a remény mindenkit elvakitott. Csak egyetlen egy ember volt, aki fejét csóválta mindezekhez. Ez egy öreg remeteéletü ember volt, ki a falun kívül egy sziklaüregben élve, csak ritkán mutatkozott, mert kerülte az embereket, minthogy ezeket félelem fogta el, valahányszor megjelent köztük. Úgy nevezték „titkos látó.“

A nagy örömrivalgás őt is kicsalta odújából, hogy megtudja az okát. Hozzám bizalommal viseltetett, de az említett ok miatt csak ritkán jelent meg nálam. Kérdésemre, hogy mit szól e nagy örömhöz, csak annyit válaszolt, hogy gyász lesz annak a vége s ezzel eltűnt.

Már ki volt tűzve a nap, melyen a hajó indulni fog. Ezalatt a kapitány beoktatta híveit a teendőkre. Indulás előtti napon föleskette alattvalóit. Aztán azon meghagyással, hogy másnap négy órakor mindenki pontosan megjelenjen, elbocsátotta őket, hogy az estét övéik közt töltsék.

Volt köztük egy 30—35 év körüli halász, vörhenyesbe játszó bajusz és szakálla), kit általában becsületes és szorgalmas emkikerülhetetlen sors végzése felette. Még csak meg sem ütközik rajta valami nagyon.

És ezekért a tortúrákért kap 400 íorint fizetést. Igaz, hogy mellékjövedelme is van. És mondjuk, hogy egy ügyes embernek nagyon szépen is van. De ez a jövedelem mellékes, a munka is, amelyet teljesít érette, mellékes. Azaz, hogy jön a tetejébe azoknak, amelyekért 400 forint fejében ugyancsak keményen verik rajta onnan felülről a port. A megélhetést a közönség biztosítja a számára és a sablonszerű kötelmek mégis elvonják a közönségtől, hogy annak apja, gyámola lehessen. A 400 forintos törzs lefoglalja az idejét, megrontja a kedélyét, a néppel úgyszólván alig ér reá bajlódni. Pedig vollaképen arra volna hivatva, hogy azt az ágrólszakadt szegény paraszt embert, akit csakugyan az ág is húz, tanócscsal, jóakarattal vezesse, segítse.

Méltányosnak tartjuk azért a Szatmár- megyei jegyzői egyesületnek azt a határozatát, hogy ha az állam ennyire igénybe veszi őket, legalább annyira amennyire honorálja is fárasztó munkájokat. Elég szerény aspirátiójok van, mindössze 600 forint törzsfizetést kívánnak. Ez sem az állam zsebéből megy, mert a jegyzőt a községek fizetik, ők magok tartják fenn. Ám fizetik szivesen, mert szükségük van reá, csak aztán legyen is tényleg az övék. Ne legyenek az állam statistái és laibhuszárjai.

Helyén való azért az a határozat is, hogy a szorosabban vehető állami funktiók- tól szabadítsák meg őket.

Ez mind igaz, elfogadjuk. Ha igazságos akar lenni velők szemben a kormányzat; neki is acceptálni kell. De egy másik hiba is van a kréta körül, amiről a jegyzői kar gyűlése nem tett említést, holott alig lehetséges, hogy szükséges voltát el ne ismerné.

A jegyzői kar kvalifikátiója nem megfelelő. A tanfolyamok mint látszik a produkált anyagból, nem állanak arányban azokkal a követelményekkel, melyeket a fenforgó ügyek napról napra igényelnek. Egy jegyzőnek jogásznak kell lenni. Másként útvesztőbe tereli a rábízott ügyet, vagy a falu pennájának képzettsége fiiján kénybernek, de nagyon idegesnek tapasztaltak. Björsen Kunt volt a neve. Mint társai, úgy ő is hazament, hogy családja körében töltse az éjét. Most különösen nyugtalannak látszott; felesége ezt a hosszas távolmaradásnak tulajdonította s őt megnyugtatni igyekezett. Vacsora után csakhamar ágyba feküdt; de álom nem jött szemeire. Folytonosan a hajó lebegett előtte. Végre a sok hánykolódásban kimerülve félálomba szenderült, de csak néhány perezre.

Egyszerre iszonyú kiáltás riasztotta föl nejét. Gyertyát gyújtván, borzadva látta, hogy férje az ágyon ül s arczából kikelve mereven tekint maga elé.

„Az Istenért, Kunt“, mi bajod? Talán rosszat álmodtál? kérdé. „Álmodtam? — feleié ez — épen úgy láttam magam előtt a képet, mely lefekvésem óta üldöz, mint most tégedet.“ „De hát miféle képet ?“

„Oh, Istenem, a Norvégiát, nyögő a szerencsétlen, — már előbb is valami sejtelem bántott, de mióta lefeküdtem, folyton a hajót látom s a szirtet, melyen összezúzza magát.“ „Ugyan ne képzelősködjék, hiszen még el sem iudult, az idő pedig kedvező, talán lázban vagy, hiszen csupa tűz a homlokod. Hozok reá egy hideg vizes ruhát, ettől lecsi-