Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-28 / 22. szám
-HETI ___S Z E M L E“ (22-ik szám.) 3 az az öntudatlan csecsemőember elhagyatva pár óra múlva már nem élne: az a nő őrangyalként vigyázott bölcsőm felett, — el nem fordítva, be sem húnyva szemét, ha bajom volt. És gondozott, ápolt az önfeláldozó szeretetnek oly munkájával, melynek értékét arithmetika ki nem számítja, érc és kő meg nem fizeti. Velem nőtt szíve jósága is, ez a melegítő nap, mely csak emel kedett, de le nem szállt soha. Nem emlékszem, hogy boszúsan valamikor csak egy ujjal is hozzám nyúlt volna; mert még az a kis hátbaütés is jobban fájt volna az ő lelkének, mint a ra koncátlan fiú testének. Ez a nő anyám volt, a Levána szerint Istennek teremtőtársa. Bölcs Salamon, Izrael dicső királya, leszáll trónjáról, elébe megy anyjának és meghajol előtte; királyi trónust tétet neki és jobbjára ülteti.* A zordon kemény Coriolanus kezéből anyjának egy szavára, egy tekintetére kihull a boszúló fegyver. Fejedelmek leteszik koronájokat, püspökök süvegöket és hódolnak a nőnek kit Isten anyai méltóságra emelt felettük. E világon a hamisítatlan természet rendje szerint legjobb az anya, és minden más csak annyiban jó, a mennyiben hozzá hasonlít. És ennek a nőnek, kinek anyai szivébe Isten a természet örök törvényében tulajdon legnagyobb jóságát öntötte, a tisztelet és szeretet rajongásával csókoljon kezet a fiú, a leány, ha hét birodalom koronája tündöklik is fejőkön ; ha népek és nemzetek térdelnek is hódolva lábaiknál. A gyermek csókolja meg azt a gondos kezet, mely neki a kenyeret nyújtotta; de csókolja meg azt a munkás kezet is, mely a k.nyeret kereste! * És ez a kis, világtalan plánéta száguld tovább s tovább az egek végtelenségében. Évmilliók peregnek le a teremtő Isten homokóráján. Hegyek kopnak, völgyek telnek, és a nagy természet lassan-lassan kiegyenlítésre törekszik, hogy, miként a biblia is mondja, „minden völgy betöltessék, minden hegy és halom megaláztas- sék, és a göröngyösök egyenesekké legyenek és a darabosok sima útakká.“** Az emberiség élete, az a pár ezer esztendő, mindössze egy csepp az időtlen idők tengerében. És ez arasznyi emlékezet óta a méhecske azon módon építi sejtjeit, a fecske fészkét. A fejlő dés theoriája nem alaptalan ugyan egészen, de a természet törvényei kimérték annak határait, és jelentékenyebb átalakúlások beláthatatlan messze időknek eredménye lehet. Azért csak azt mondhatjuk, hogy ezután is virág fog simulni tartórúdjához, repkény kúszni a fára, gyengébb támaszkodni az erősebbre. Hajók és hadseregek ezután is nélkülözhetik a nőnemet, női egyesületek jövőben sem állhatnak fenn férfiintézők nélkül. Ki akarná összecserélni a cérnaszálat és a hajókötelet, mikor a cérna is éppen olyan erős és pótolhatatlan a maga helyén, mint a milyen szükséges a széttéphetetlen hajókötél a maga helyén ? Ezután is lesznek tűhöz való, fehér, esetleg rózsás ujjacskák, melyek pörölyt forgatni nem bírnak; és ezután is lesznek pörölyre termett, csókolni való, kérges, durva kezek, melyek tűt emelni nem tudnak. A nő az emberiségnek érző idege, a férfi annak izmos és értelmi része, — írja egy pedagógus. „Szeretnék odakiáltani: anyák legyetek apák 1 és: apák, legyetek anyák!“ — így szól a Levána. És helyesen. Hadd világítson tovább is az ész, hadd melegítsen tovább is a szív! Rideg az ész szív nélkül, iránytalan a szív ész nélkül. És nem lesz baj, ha a nőnek „egész polgárrá“ kifejlődése késni fog, — egyelőre addig, míg pl. a Kárpátok lekopnak. * Királyok IV. könyve, 2. r. ** Lukács evang., III. 5. Felméri írván a családnak a nőemancipáció következtében az utcára leendő kitelepítéséről, a nő jellemzésénél megszólaltatja a föld legnagyobb nőkollégiumának egyik tanárát is. Ez a nő testi szervezetének oly hátrányairól tud, melyeket, mint Írja, meg nem változtathat sem a törvényhozás, sem a nevelés. A szellemi tehetségek dolgában pedig szerinte a nő nem any nyira feltaláló, mint utánzó; teremtő ereje a nő nek aránylag gyönge és a tudomány nem ismert határaira kimenni fél. Végre pedig, mintegy összegezésül ezt mondja: „A lehető legtöbb, a mit tehetünk, ha jól fegyelmezett elméket adhatunk a társadalomnak, kik jobb nőtestvérek, érzőbb és értelmesebb asszonyok és anyák s a társadalom díszei lesznek; de a kiktől nem várhatjuk, hogy az irodalmat, a tudományt, vagy művészetet előbbre vigyék eredeti gondolattal, kutatással, avagy találmánynyal.“* Nem régen közöltek az újságok egy hírt, mely szerint az amerikaiak nincsenek megelégedve a szolgálatokkal, melyeket a nők, mint a férfiak versenytársai, teljesítenek. Nem olvastam végig a közleményt. Később társaságban szóba hozta valaki azt a hírt. Nem hallgattam részleteket. Rosszúl esett nekem arra gondolnom, hogy mi, magyarok, a nőemancipációval egy nagy társadalmi átalakítást akkor indítottunk meg, midőn az amerikaiak egy öreg száz esztendő múltán vesznek észre állapotokat és fejleményeket, a milyenekről az az említett hír szól, de a melyeknek részleteiről tudni nem akartam. Pedagógiai irók is inkább határozott ellenségei, mint barátai a nőemancipációnak, miként arról egy-egy rövidke célzatból már ez alkalommal is meggyőződhettünk. Dr. Fricke Amerika példájából okulva, még a nők tanítói működésére vonatkozólag is azt mondja, hogy „a mi egész kultúránkra nézve mód nélkül veszedelmes volna, ha a tanítás ügye túlnyomólag női kezekbe menne át.“ És véleményének okadatolá- saúl a következőket irja: „A tanítónő tagadha- tatlanúl hivatását téveszti el. Ő ritkábban és nehezebben sajátíthatja el azt a széleskörű tudományos képzettséget, mint a tanító. Az ő ingerlékenyebb természete rendszerint sokképen megnehezíti nála a népesebb és különösen fiúiskolában a fegyelemnek pártatlan, következetes és szigorú kezelését. De még nagyobb baj az, hogy a nő a tanítóskodást élethivatásaúl soha, vagy csak már akkor tekinti, midőn ereje hanyatló félben van. Egy fiatal tanítónő férjhez fog menni, mihelyt arra jó alkalom kínálkozik. Ő óhajtja azt és törekszik is utána. Tehát az ő tanítói működése minden pillanatban, előre láthatatlanúl mindenkorra megszakadhat. Legyen bár ő még oly derék és buzgó tanítónő, a férfitanító mindig kiválik felette egy tekintetben, és ez az ő meggyőződése, hogy őt csak a halál szólítja el hivatásától. Az ő megnősűlése mit sem változtat a dolgon és az ő törekvése fejleszteni és emelni a tanítói hivatalt, nem pedig megválni tőle. A nő csak működik, mint tanító, a férfi valóban tanító !“ ** E szerint még igaza lehet annak a pedagógusnak is, ki azt irta, hogy a leányt 10 éves koráig csak el tudja nevelni a nő, de azontúl a férfi azt is jobban tudja nevelni. Persze, persze, azok az egyoldalú, pedáns, hatalmas férfiak, a teremtés korláttalan urai mondják mindezt! . . . Bocsánat! A kormányzásra hivatott férfi- világ valóban lovagias, valóban nemes volt, — a tiszlelet és hála forró kézcsókjai illetik meg érte a nőnemnek éppen ama túlságosan önérzetes osztályai részéről. Miként homlokunkra *Felme'ri, id. mű: 52. 53. 1. ** Id. mű, 785. 786. 1. éveinknek számát, „mélyen irta rá a természet a női szervezetre sajátos hivatását.“ És midőn a nők ama bizonyos osztályainak életiránya természetszerű hivatásukon kívül megfelelő munka hiányában veszedelmes fordulatot vehetne, államok foglalkozáskört nyitnak meg számukra, hol a társadalom különösebb tisztelete és becsülése, mely az ő ilyen magasabb rendű munkájokat kíséri, őre a józan erkölcsöknek, a nőnem méltóságának. „Hegyeken nyílnak a legszebb virágok, hegyekről kerül a legjobb méz,“ — mondja a Levána. Hogy a nőnem minél inkább felelhessen meg ama várakozásoknak, melyeket a társadalom vele szemben támaszt, midőn őt a férfi versenytársává emancipálta, a nevelésnek feladata gondoskodni az eddigieknél célszerűbb módokról és eszközökről, melyekkel a nőnemet új hivatásaira minél alkalmasabbá, képesebbé tegye. Magaslatokra kell emelni a nőt, hol szebbek a virágok, honnan édesebb a méz! A nagy arányú mozgalmak megindultak amaz eszközök és módok előteremtésében. Csakhogy számuk és minőségük ama módoknak és eszközöknek még mindig alacsony és ezenkívül még akadályok is állanak útjában a nő szelleme teljes kibontakozásának. Megint nagyon tévedne, a ki a jelen fejtegetéseknek gáncsoskodás célzatát tulajdonítaná. Ugyan, kérem, melyik politikus, vagy szociológus merészelne hibáztatni engem azért, hogy én csatlakozásomat jelentem ki az új világban immár hanyatló, de az ó világban emelkedő korirányhoz ? Sőt, ha már a dolgon változtatni nem lehet, inkább elismerést érdemiek, hogy abban az irányban fejleszteni, habár csak egy parány erejével is mozgatni szándékoztam, midőn akadályokra mutattam rá, melyek miatt a nő szellemisége és, karaktere hitem szerint még messze nem áll a férfi magaslatán, a kinek eddigi kizárólagos munkáját a társadalom a nővel megosztani szükségesnek látta. Emelni kívántam a nőnemet oly magaslatra, a hol még nem tudom őt; oda, hol szebbek a virágok, honnan édesebb a méz, hogy annak az említettem széplelkű ifjú férfinak is, a ki egészségőrlő nagy munkájával készül támogatni a társadalom ingadozó alapjait, legyenek ábrándjai tisztábbak, s ha majd, miként a büszke sas, átrepül mérhetetlen magasságokat és mélységeket, vágyva térjen a családi otthon fészkébe pihenni; — legyenek álmai édesebbek, boldogítóbbak ! * * * Bátor voltam ezúttal kifejteni egyik fő ágazatát az én pedagógiai hitvallásomnak, melyben, mint tanítóegyén születtem, éltem és meghalni fogok. Igyekeztem beszédes adatokat szólaltatni meg és emellett a magaméból, tehát újat kevesebbet —, a másokéból, tehát régit többet nyújtani, hogy netalán való vélemény- eltérések esetén munkálatomban annál több legyen, a mi jó és annál kevesebb,a mi nem jó. De a mit elmondtam, el kellett mondanom, ha egyetlenegyre illik is, ha egyetlenegynek használ is. A rossz egyetlen esetben is oly nagyon áldatlan, a jó egyetlen esetben is oly igen üdvös, hogy minden fáradságunkra érdemes annak megszűntetése, ennek felvirágoztatása. Munkálatom technikai részében egy kis fennakadásom volt, melynek elintézéséről, bármily száraz is a dolog, még meg kell emlékeznem, mert eljárásomat megokolás nélkül nem hagyhatom. Soká törtem a fejemet azon, hogy jelen munkálatomnak milyen címet adjak ? Először azt gondoltam, hogy talán jó volna cím gyanánt ez a sztereotip kifejezés:
