Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-28 / 22. szám
2 HETI SZEML (22-ik szám.) nak, s ama költői vénára, mely őt örök időkre a halhatatlanok sorába emelte, azután átadta a szót a Petőfi társaság képviselőjének, melynek nevében Koroda Pál jelent meg az emlékbeszédet megtartani. Költőiszárnyalásu lelkének megnyilatkozását nagy gyönyörrel hallgatta a közönség, mely a széles teret teljesen megtölté. Noha itt meg kell jegyeznünk, hoogy egy kis meglepetés ért bennünket, mert vármegyénk fia, Bartók Lajos részvételére volt számítva. A csalódás azonban kellemes nyomokat hagyott lelkűnkben, nem ugyan azért, hogy ő el nem jött, hanem mert akit körünkben tisztelni volt szerencsénk, — szivünk szerint beszélt. Ezután Tordai Grail Erzsébet lépett a közönség elé, ki a „Dal Petőfiről“ czimü költeményt oly mesterileg adta elő, hogy ahhoz még a leg- roszabb akarat kritikája sem tudna hozzáférni. A közönség riadó éljenzése lehetett csak reá a legméltóbb felelet. Ezután dr. Fechlel János, a Köl- csey-körnek ügyvivő alelnöke igen csinos és szónoki hatással előadott beszéd kíséretében, melynek lényege az, hogy azon nemzetek számíthatnak tartós fenmaradásra, melyek nagy férfiúikat meg tudják becsülni, átadta az emléktáblát gondozás és megőrzés végett a ház jelenlegi tulajdonosának Morvay Jánosnak, ki készséggel Ígérte, hogy e szép hazafias kötelességének örömmel eleget tesz. Most ismét le a kalappal, mert a dalegyesület tagjainak ajkáról felhangzott a „Hazádnak rendületlenül“, melynek végeztével is csak nagy nehezen mozdult meg a közönség, mintha elbűvölte volna ez a szép ünnepély és folytatását kívánná. Tényleg úgy is volt. Nőkről a nevelőknek. — Irta: Pataki Lajos. — „Erős asszonyt ki talál ?* ‘Példab. k. 31, 10. Folyt. A természet világában nincsenek csekélységek, — szoktuk mondani és bizonyítjuk a kicsiny szikrával, mely nagy tűzvésznek volt már oka. De az erkölcsi világban sincsenek csekélységek, — mondjuk és hivatkozunk az utálatos gőgre, melynek kezdete egy kis hiúság volt a gyermekleánynál, midőn szép ruhájáért először megdicsérték. Már csak úgy az egyformaság kedvéért is kijelenthetjük, hogy a nevelésben sincsenek csekélységek, mert hiszen a pedagógia különben is a természet és erkölcs rendjén építette fel a maga bölcs elveit és törvényeit. Azt a szertelen nagyralátást, mely a nőnemnél erényeket gyilkol, érdemekről hamis fogalmakat gyökereztet meg és a szellemi kifejlődésnek is akadálya, maguk a nők plántálják tovább s tovább a legkövetkezetesebben és legbuzgóbban azáltal, hogy, mint tanítónők, az iskolákban a leányokkal kezet csókoltatnak maguknak és ekként sokszor már fiatal koruknál fogva is érdemetlenebb személyüket a férfitanítók felett kitüntettetik; tehát, miként érintettem, a pedagógia bölcs elveiről megfeledkezve már jó korán oltják belé a leánynövendékekbe azt a helytelen önérzetet és nagy mértékben ártalmas felfogást, hogy a nőnem, mint ilyen, vagyis minden érdeme nélkül is a legnagyobb tiszteletre jogosult a férfiak felett. Nagyon tévedne az, ki ezért a kijelentésért a ki mondónak inkorrekt szándéklatok, szo- batheoriák, vagy pedagógushoz méltatlan kicsinykedések hibáit tulajdonítaná. Miként mondottuk, a pedagógiában nincsenek csekélységek és, ha jól ítélem meg, súlyosbító alperesi körülményképen első sorban maguk a nők nem tekintik csekélységnek kezük esókoltatását. A mely tárgyban egyébiránt konkrét adatokért méltóztassa- nak a t. olvasók ezúttal elfogulatlanúl saját bő tudomásaikhoz és élményeikhez fordulni! Dr. Fricke, német pedagógus, Írván a férfiaknak és nőknek természetszerűen való munkákról, megjegyzi: „Maguknak a két nem természetes sajátságainak alapján keletkezett az az állandó főszabály, mely szerint a férfiaknak jutnak a nehéz és veszedelemmel járó munkák, a nőknek a könnyűek és veszély nélkül valók.“ * Ha már most higgadt reálitással szemlélődünk, jogosan kérdezhetnők: miért érdemelnék a tisztelet csókját azok a kezek, melyek könnyű és veszélytelen munkát végeznek, ilyen foglalkozás mellett lehetnek talán finomabbak; és miért nem érdemelnék azok a kérges, durva kezek, melyek éppen azért olyanok, mert nehéz és veszélyes munkát teljesítenek ? Ha a nőnemet, mint ilyent, a férfivilág felett kiemelni akaró kultusz alaptalan és megokolatlan, akkor tarthatatlan az a felfogás is, mely a nőnem számára megkülönböztetésképen kitüntető tiszteletnyilvánításokat ítél meg. Egyébiránt nekem úgy látszik, hogy, ha bizonyos dolgok eredetére térünk vissza, akkor ismét egy méltatlan külsőség előtt állunk, mely a nőnek szóló kézcsókot kitalálta ; mert annak az egyoldalú kézcsóknak, mint tiszteletjelnek természetrajza alkalmasint ez: érzékiség kezdte, hiúság nevelte és ferde szokás ártotta fenn. De ha az egész szalónvilág állana is össze a nőnek, mint ilyennek tartozó kézcsók és őt a férfinem felett kitüntető egyéb tiszteletnyilvánítások mellett, a józan pedagógiának még akkor is tulajdon bölcs elvei szerint, a maga helyes útain kell járnia és a kézcsókot már csak a viszonylatokban annyira fontos egyöntetűség okáért is mindenkorra törülnie. Azok a tiszta elvek nem akarhatnak erényeket ölni; nem akarhatnak érdemekről és tisztelni való tulajdonokról hamis fogalmakat gyökereztetni meg; nem akarhatnak visszafejleszteni, — hanem szent hivatásuk: nevelni. Pedagógiáról van itt szó, az emberiségre nézve a legfőbbről, legjobbról, leg- üdvösebbről. Ne ferde szokások legyenek elhatározók a nevelés irányára nézve, hanem a nevelés igyekezzék kiirtani a társadalmi fonákságokat ! Ne a szalonok számára neveljünk, hanem a nevelés számára képezzünk! Ne a szalonok rontsák az iskolát, hanem az iskola javítsa meg a szalonokat! Volt egy nő. Szent érzésektől boldogan viselt kebelén. Mikor az élet és halál között csak egy hajszálnyi keskeny határösvény van ; mikro * Erziehunsfslehre, S. 783. fejét rázva fiacskája túlságosan nagy elővi gyázata miatt. Minő jó, hogy apjuk nincs itthon, mert az bizony az ő kis nyul-fiai kegyetlenül kinevette volna. Most majd csak szerencsésen eljut a nagymamájához- — Ám ki közeledik oly sietve a kapuhoz? Mariska künn a folyosón meglepetve felkiált és Fri- czike, most másodszor az érzékeny búcsú után, betoppan a szobába. „Mama“, mondja ünnepélyesen és aggályos arczocskával, „ott lenn a sarkon egy vad tehén áll. Csak hallanád ordítani. Kinyújtja fejét a kapun s az ember, aki vezeti nem bir vele. „Azmégis kellemetlen“, mondja a mama, hogy annyi veszélyes állat van az utczán éppen ma, mikor az én kis hősöm tesz egyedül sétát. Nem marad más hátra, minthogy Mariska veled menjen.“ „Igen, de csak mig a tehén mellett elhaladtunk“, kéri Friezike,„akkor aztán forduljon vissza Mariska, megmondhatod ne i!“ A kis legény Mariska védelme alatt harmadszor fog bele merész vállalkozásába, miután mamája lelkére kötötte, hogy azonnal ismét hazajöjjön. A megvadult tehén még ugyanazon a helyen áll. Kocsiba van fogva és unalmában néha-néha egy kérdező „muh“-kialtast hallat, mire azonban hiába vár választ. Friezike figyelmezteti Mariskát a tehén szokatlan nagy szarvaira s mikor a veszélyes állat mellett elhaladt és biztonságban van, elszalad és végre eléri nagymamája házát. Hangosan kopog az ajtón és kipirult arczczal meg ragyogó szemekkel büszkén lép nagymamája elé. „Ah, szép, meglátogatsz, Friezike, üdvözli a nagymama. „Künn van Mariska?“ Friezike nagyméliósággal rázza szőke fejecskéjét. „Nem, nincs künn. Mama levéllel küldött hozzád.“ Ügyetlen ujjacskái hi ába kísérleteznek, hogy a paplrszeletet szűk mellényzsebéből kiszedje. „Egészen egyedül jött az én kis Fri- cztkém!“ kiált föl meglepetve a nagymama. „Milyen nagy legény már?“ teszi hozzá bámulva. „Nos, ha már egyedül tud eljönni, ezentúl gyakrabban fog meglátogatni, menynyire örülök ezen I“ „Igen, de most megint el Kell mennem,- válaszol fontoskodva Friezike, kinek végre sikerült a kis paplrszeletet meglehetősen összegyűrve zsebéből kihúzni. Mamuska különösen megparaocsolta.“ Ezzel odanyujtja nagymamájának a levelet s a nagymama a pápaszemet keresi, hogy elolvashassa. „Nem lesz olyan sietős, hadd olvasom el előbb a levelet 1“ De Friezike nem várhat már, haza kell sietnie, elmesélni, milyen jól végezte megbízatását. Mielőtt a nagymama felvette volna a pápaszemet, Friezike már az ablak előtt elrohan; nagy megnyugtaiására Jészrevette, hogy a tehén feje eltűnt a kapualjaból, amelyből olyan fenyegetőleg nyúlt ki még az imént. ,,Ez derék, Friezike, hogy azonnal visz- sza jöttél,“ mondja a mama, „legfőbb ideje, hogy az almafelfujtat elkészítsük. Hol a ezédula ?“ A nagymamánál van, hát hol legyen ?“ válaszolt Friezike a sértett ártatlanság hangján ilyen furcsa kérdésre. „Hiszen neki kellett átadnom, nemde, mamuskám?“ „De csak azért, hogy megírja rá a választ,“ mondja boszusan a mama. „Most még mindig nem tudom, hogyan kell a felfujtat csinálni.“ Akkor Mariskának kell elmenni, hogy megkérdezze“, nyilvánítja ki Friezike felette sértett hangon, hogy fáradozása olyan kevés elismerésre talál. „Még egyszer nem teheiem meg ezt a hosszú utat.“ És első önálló kirándulásától egészen kimerülve leroskad gyermekszékébe, hogy kipihenje magát babérjain.
