Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-20 / 8. szám
2 HETI SZEMLE“ (8-ik szám.) az egyiket mért tiporják agyon, a másikat mért dicsérik agyon a hazafias kegyelet megsértéséért; ki fejtené meg, mért tör ki oly vehemens erővel a megbotránkozás, mikor az egyik megbántja nemzeti históriánk egyik nagy alakját, s mért hozsan- náznak, mikor a másik meggyanúsítja nemzeti históriánk egyik legnagyobb alakját? Minő áramlatnak tünete ez? A kornak uralkodó filozófiája, vagy jobban mondva bölcselethiánya okozná a közhangulat ilyetén hullámzását? Vagy a mi különös politikai helyzetünk okozná e beteges szimptómákat? Csak érdek- csoportok állanának érdekcsoportokkal, pártok pártokkal szemben? Közéletünk csak puszta játék volna, a hazafiság pedig csak üres czégér? Csak érdekpártok simító, hitvány taktikázása volna a sajtó egész működése és mind e taktikai művészet csak arra való, hogy egyesek a közérdek rovására érvényesítsék egyéniségüket? Hát valóban stréberek hada lepte volna el a közpiaczot? ... Párhuzamot akartam vonni két analog eset között s e párhuzamból a sötét kérdések egész légiója merült föl. A két analog eset közül az első már csak a múlté, a másik azonban még aktuális; mert a pajtáskodó sajtó reklámja mellett a szerencsétlenül megtévelyedett iró kegyeletsértő drámája végigjárhatja az ország minden színpadját, sőt kimehet külföldre is. Ez pedig nagy baj volna. Közel kétszáz éve annak, hogy szomorú számkivetésében elhunyt a legnagyobb, legdrágább, legelfelejt- hetlenebb szabadsághőse a magyar nemzetnek, II. Rákóczy Ferencz, ki mindenét áldozatul hozta hazájáért, nemzetéért: szivét, eszét, akaraterejét, fejedelmi birtokait, szeretett nejét, viruló , gyermekeit, egész boldogságát. És a magyar nemzet mindez- ideig hű maradt legönfeláldozóbb hősének emlékéhez. Szivének legmélyebb rej tekébe zárta. Nevét csak hálás tisztelettel és áhítattal veszi ajakára a magyar ember. Előtte e név „oly tiszta, mint a szűz havas orma, gáncs, kisebbítés, gúny vagy szidalom föl nem ér hozzá.“ / Es nemzeti históriánk e tiszta, legjobban féltett, leghőbben szeretett alakját egy magyar iró magyar színműben úgy állítja a magyar közönség elé, mint „középpontját egy léha, tétlen, gyönyörhajhászó udvarnak, ahol az üres gőg elriasztja és árulásba kergeti a vérüket ontó jó hazafiakat.“ Ha a mi magyar színházaink, melyeknek pedig az a rendeltetésük, hogy a nemzeti művelődésnek legyenek iskolái, s a nemzeti érzésnek hű ápolói, ma már nemcsak idegen, erkölcsrontó eszmékkel tömik túl a nép szivét és lelkét, hanem a nagy közönség széles rétegeinek fogalmába történelmi nagyságaink meghamisított, bepiszkított alakjait viszik be: akkor ezeknek a színházaknak működése a legnagyobb veszedelem, mely az országot békés időkben fenyegetheti. Ha divatossá vált Íróink a hazafias és nemes érzelmek ápolása helyett a naturalizmus iszapos áradatával úsznak s nem elégesznek meg azzal, hogy olvasóikat a fölforgató idegen eszmék fojtógőzkörébe viszik, hanem ráadásul szembeszállva a kegyelettel, a múltak történetét eltorzítják s a letűnt idők nagy alakjait sárba rántják: akkor ez az irodalmi irányzat szerencsétlenség nemcsak azért, mert a honszerelem ideáljainak behoinályositása a nemzet önbizalmának megzsibbadásával együtt jár, hanem azért is, mert az ilyen működés a megvesztegetett sajtó hatalmával egy hazafiatlan típust teremt meg az irodalomban, amelyet ddig nem ismertünk, de amely majd ® tradíció erejénél fogva állandóan propagálja magát a „poetica licentia“ meghamisított firmája alatt. CeterumcenseoCarthaginem esse delendam, vagyis, le kell venni azt a kegyeletsértő darabot a műsorról. A hazafiasán érző társadalomnak most sokkal inkább kötelessége a durva visszautasítás, mint az első analóg esetnél, mert akkor egy szerény, visszavonult ember obskúrus röpiratáról volt szó, melynek olvasója alig akadt, — most pedig egy ismert iró világgá kürtőit műdrámájáról van szó, mely az irodalmi kortesek tárogatója mellett bejárhatja az egész országot, talán még a küllőidet is. —sz. A naptár. Az embernek, hogy éljen, két, dologra van okvetlenül szüksége. E két óletalap az idő és a tér. Részleteiben ismerjük mindkettőt. De egész valóságukban oly véghetetlen nagyok ezek, hogy azok terjedelmét teljesen belátni képtelenek vagyunk. A metafizika, az értékelhető természet határain túl terjedő fogalmakkal foglalkozó tudomány megállapította, hogy az oly dolog, melyet részekre lehet osztani, éppen azért, mert felosztható, maga is véges. Véges tehát az idő, véges a tér, de reánk nézve mindkettő végérhetetlen, mert sem az időnek, sem a térnek kezdetét és végét belátnunk nem lehet. E nagy mtndenség, melynek központjává oly szívesen teszszük a földet, ha a csillagászat szemüvegén tekintünk szét benne, lesújt bennünket.megmérhetetlenségóvel érezteti csekélységünket. Egyedül a hit világa mellett tudunk fölemelkedni, midőn a hit békés szózata szivünkbe ápolja a tudatot, hogy ime, mily nagy, mily hatalmas, mily végtelenül bölcs es jó az Isten, ki nekünk is nemcsak Urunk, de jó édes Atyánk is egyúttal. Az időről tudjuk, hogy repül, rohan, feltariózhathatlanui. Úgy vagyunk vele, mint az utas a hajón. Járunk, kelünk — teszünk, veszünk, — szeretünk, gyűlölünk, — remévadt leveleket s arczodba vágja, hogy megemlékezzél róla : porból vagy és porrá leszel. S a mit meghagyott az ősz, letarolja a tél, mely jégbilincsbe veri a futó patakot, sárba fagyasztja a földön rohadt virágot, levelet s oly egyhangúvá teszi az életet, mint az a fehér takaró, melylyel a didergő földet beborítja. Nem ismered-e fel ebben a saját életed képmását? Nem emlókezel-e vissza gyermek s ifju-korod édes örömeire, bűbájos ábrándjaira, melyek elmúltak a nélkül, hogy csak egy is valóra vált volna? S aztán jön a férfikor izzó szenvedélyeivel, testet, lelketölő gondjaival, munkájával, fáradságával, mely kiszívja a csontból a velőt, roskadtá teszi a délczeg termetet. Jönni fog azután végre az alkony, a tél, midőn az aggkor hava csillog majd fejeden s meggörnyedt alakkal sírodat fogod keresni, melyben a mint porból lettél, úgy porrá is leszel. Ugyan mondd meg, mit szeretsz ? A virágot ? Igen I Édes vágyódással nézed a rózsát, midőn a zöld bimbóból kipattan. Félig kinyílva, félig még zárva csak sejteti bájait. A nap csókja növeli pompáját, a szellő fejtegeti szirmait, illata betölti környezetét. S lám pár óra kell csak s a napsugár már hervasztja, a szellő már kuszálja s széthordja szirmait. A virág helyén marad a puszta kóró mint a múlandóság szomorú felkiáltójele. — Szólj, mit csodálsz? — Talán az égbenyuló tölgyet? — Méltó reá! Századokkal méri korát. Látott esőt, havat, életet, enyészetet. Ágain próbálta erejét a vihar szele s mert nem bírta meghajlítani ; szégyenkezve tovább futott. Lombkoronája madarak kedves tanyája, árnyékában vándorok ülnek fel. Vélnéd örökké áll. Pedig dehogy. Nyomorult férgek, melyeket te lábod- dal széttiporsz; elég erősek, hogy porba- döntsék. — Irigyled az erőst? — Nem érdemes! Nézd, az állatok királyát, a büszke oroszlánt egy kis ólomgolyó súlya földre rántja. Bámulod a zsarnok hatalmát? Igaz, milliók élete s halála függ intésétől; de képes-e a magáét csak egy perczczel is meghosszabitani, képes e ellentállani az enyészetnek? Nem] A koporsó férgei fölött neki sincs hatalma, ha bíborban temetik is el, de eltemetik s porrá lesz ő is mint országainak utolsó koldusa. Jól tudod te mindezt s mégis miért nem engeded a tanulságot szivedhez ? Talán mert boldog vagy, raertszeretsz és szerettetel 1 — Várj csak, várj 1 Látni fogod, hogy az élet nem egyébb egy hosszú ábrándozásnál, melyben többször csalatva, mint kielégítve teljesen boldog soha sem leszel; tapasztalni fogod, hogy fényes reményeid, melyek egy Világot öleltek körül, kis gödörben pontosulnak, csalatva még ott is, ha emlékezetet vársz. Ne áltasd hát magad, ne tekintsd erődet, ifjúságodat, téged is elfog érni a közös sors, eljön a te éltedben is a perez, midőn a gyászos szemfedő eltakar mindent s te visszaszállsz a porba, visszatérsz a földbe, melyből vétettél. — Nem hallod-e? Hivogatólag szólnak a harangok. Érczhangjuk oda csalogat, hol siralomra szólít az egyház éneke, hol a múlandóság symbolumával jelöli meg homlokodat az Isten szolgája. Kövesd a hívást, mert tudd meg, hogy van lényednek egy fele, mely nincsen porból és nem lesz porrá, mely kitör e sárból alkotott világból és eget kór s igy nem fog kétségbe ejteni a gondolat, mely hamvazó szerdán hathatósabban szól lelkedhez, hogy porból vagy és porrá leszel. Holló István.
