Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-28 / 13. szám
2 „HETI S Z E M L E“ (13 ik szám) Ünnepi beszéd/) Mélyen tisztelt ünnepi gyülekezet! Egyetemi Polgártársaim! Elhangzott a „Nemzeti dal“, mely már félszázad óta minden magyar vérét pezsegted. Elhangzott arról a helyről, melyet a szabadságért rajongó Petőfi „a magyar szabadság első szabad dalá“-nak elszavalásával 1848 márczius 15.-én szentté avatott. Mert szeutnek kell neveznünk azt a helyet, a hová évenkint megújuló és mindinkább fokozódó lelkesedéssel zarándokol a nemzeti kegyelettől áthatott közönség és a lelkes ifjú magyarság; a hol egy pillanatra szinte feledjük a jelent, hogy annál zavartalanabbul merenghessünk el a múlton, melynek dicső emlékénél hevesebben dobog az örvendő szív, emelkedik az érző kebel és a lelkesedés szent tüze lángra gyújtja az arczokat. És nem szégyen e, nem volt e vétkes mulasztás, hogy a mai napig semmi jel se hirdette e hely nemzeti jelentőségét; hogy még a magyarnak is keresve kellett keresnie és másoktól megtudnia ezen az épületen azt az örökké nevezetes pontot, a hol „az ifjú magyarság lánglelkü énekese és örök dicsősége“ Petőfi, leírhatatlan lelkesedés közepette harsogta el a Talpra Magyart! Mi, az egyetemi polgárok, a magyar ifjúság, azon szent meggyőződéssel állítjuk ide a Petőfi- emléktáblát, hogy csak kötelességünket teljesítettük; de egyszersmind azon büszke öntudattal, hogy kötelességünk teljesítésével önmagunkhoz méltón fényesebbé tettük az általános nemzeti ünnepet, mely az Európa szivében élő magyarságot márczius 15 én minden évben lelkesen foglalkoztatja! Petőfi emléktábla fölállításának eszméje érdemlegesen az egyetemi ifjúság lánglelkü vezetőjének és szeretve »tisztelt tanárának, Beöthy Zsoltnak, a lelkében született meg, ki aztán az eszme megtestesítését az ifjúság figyelmébe és pártfogásába ajánlotta. A „Bölcsészet hallgatók Segítő Egyesülete“"vál- lalta magára azt a nehéznek bizonyult feladatot, hogy az ország összes főiskoláit, az egész magyar ifjúságot, lelkes felhívásban adakozásra buzdítsa. Három évvel ezelőtt történt az első, de kevés eredménynyel járó kísérlet, a mely többször ismétlődött. Végre együtlvolt oly összeg, hogy fölállíthattuk ezt a szerény emléktáblát, melynek az a hivatása, hogy Petőfinek itt szerzett örök dicsöBudapesten, 1900. évi márczius 15-én a Petőfi- emlékCula leleplezésekor a Magyar Nemzeti Muzeum előtt mondotta Vörös Béla bölcsészethallgató. nak megátalkodottan az igazság ellen. Talán nem fölösleges dolog szent hitünk ez első és legfőbb .gazságával foglalkozni manapság, midőn az emberiségnek épen felvilágosult, művelt része, ha nem is hirdeti szóval, hogy nincs Isten, de úgy ól, úgy cselekszik, mintha nem volna. A régiek a világegyetem középpontjának a földet tartották ; ma azonban minden művelt ember tudja, hogy a föld nagyon is kis bolygója a napnak s aligha van fontosabb szerepe a nagy mindenségben mint az, hogy rajta él a teremtett lények koronája, az ember. Hogy mily parányi gömb a föld a naphoz képest, kitűnik abból, ha meggondoljuk, hogy a nap tömege 325 ezerszer akkora mint földünké, átmérője pedig háromszor és félszer akkora, mint a földnek a holdtól való távolsága, pedig ez is 386 ezer kilométer. A nap a mi égboltozatunk uralkodója ; annyi jótéteményét érezzük szünte len, hogy egy cseppet sem csodálhatjuk, ha nem egy nép tisztelte és tiszteli benne ma is istenét. Sugarai nélkül verőfény helyett örök éjszaka borulna a földre, melynek sötétségét még a hold szelíd fénye sem enyhítené, mert hiszen a hold csak a látóhatárunk alá merült nap fényét veri vissza ; melege ségét és halhatatlan érdemét a késő nemzedékek lelkében is ébren tartsa, és lelkesítő emlékét őszinte kegyeletté varázsolja! Petőfi emlékének szenteltük ezt a nagy napot, Petőfiről kell hát szólanom ! Jól tudom, nem várja tőlem senki, irodalmi érdemeinek méltatását, hisz ezzel egy egész tudós társaság foglalkozik. Fölöslege« és hiú kísérlet is volna ez oly hallgatóság előtt, a mely már czius 15-én nem tudós bonczolgatást, nem tárgyilagos kritikát vár, hanem oly mozzanatok felidézését óhajtja, a melyek hazafias kegyeletét növelik, a melyek megmagyarázhatatlan lelkesedésének okát kellő világításba helyezik! Én ezért csak néhányvonás temelek ki Petőfi egyéniségéből, a melyeket kö vetni tartozik mindenki, a ki nemcsak szóval, hanem tetteiben is magyarnak vallja magát! Petőfi az ifjúság költője, kit már 1847- ben a nemzet legnépszerűbb költője gyanánt ünnepelnek, minthogy ekkor megjelent verskötetében egyik bírálója, Eötvös, szerint minden költeménye „magyar, gondolatában, érzéseiben, minden szavában. De a magyar dalköltés fejedelmének, a szabadság és szerelem lánglelkü énekesének is voltak ellenségei, mint ahogy ma is vannak naivnak mondható lelkek, a kik csak gúnyolódó hangon tudnak nyilat- kozniPetőfirőléskönyelmüen bocsátják világgá idétlen Ítéletüket. 1 Ézeknek az ifjúság nevében csak azt mondom, a mit Jókai Mór 1847-ben teljes meggyőződéssel hirdetett: „A ki magyar szívvel magyarul tud érezni : annak Petőfit szeretnie kell 1“ Eljött az 1848. év, melyet Petőfi a népek hajnalcsillagának nevez. Rajongó lelkesedéssel üdvözli a párizsi, majd a bécsi for radalmat, melyet már régebben megjósolt és a mely után annyira sóvárgott, mintha nem is élhetne nélküle. És a mikor tapasztalnia kell, hogy nálunk mily lassan fejlődnek a viszonyok odáig, hogy életre keljen a várva- várt szabadság; hogy itt inkább csak beszélnek, de cselekedni nem mernek az emberek, lángoló haragjában felkiált : „Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen“ (Megint beszélünk s csak beszélünk. . . ) Nincs megelégedve senkivel és semmivel; korholja az ifjúságot, megtámadja az országgyűlést,; és, hogy, a mi a szivén volt, az volt az ajkán és a tollán is, a királyokról irt költeményei világosan bizonyítják 1 Lázas türelmetlenségében ily kifakadással akarja tettre birni hazáját : Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szivem megszakad“ (Van-e egy marok főid. . . ) Óhaja teljesült. A pesti ifjúság márnélkül aranykalász és tarka virágszőnyeg helyett örökös hó és jég borítaná a földet, melyben szerves élet nem fakadhatna. Ha a nap eltűnnék az égboltozatról, rövid haldoklás után minden kihalna a földön, mit ma élőnek nevezünk. Midőn ilyesféle igazságok jutnak eszünkbe, ne állapodjunk meg azon vigasztaló gondolatnál, hogy a nap valószinüleg még igen sokáig fogja éreztetni velünk éltető melegét, hanem fűzzük tovább gondolatainkat. Hogyan jutott ez óriási izzó gömb oda, a hol áll? Kinek hatalmas keze tartja fönn az űrben ? Ki adta sugarainak azt a tulajdonságot, hogy szint kölcsönözzön a növényzetnek, melegének azt az erőt, hogy a magasba emeljen a tengerből sok millió méter- mázsa vizet? Ki szabta meg azt a törvényt, hogy sugarai megtörjenek a felhő vizpáráin és szivárványt alkossanak? Ha szép nyári estén az égboltozatra tekintünk, elragadtatva szemléljük a különféle fényű és nagyságú csillagok milliárdjait. De vájjon hány ember gondolja meg, hogy ez apró fényes testek óriási világok, melyek közül nem egy a napnál is sokkal nagyobb 1 ? Ki törődik azzal, hogy e rengeteg sok égi test minden képzeletet meghaladó gyorsaságczius 5 én nyílt levelet intéz a pozsonyi ifjakhoz, melyben az egyetértés, összeköttetés és együttműködés „szentháromság“ át hangoztatja. 14-en este esküvel kötelezi magát az ifjúság art a, hogy a nevezetes 12 pont megadását követelni fogja. Aztán fel- virradt márczius 15-e, Petőfinek és a magyar ifjúságnak egyik legdtcsőbb napja! A „megkötött szárnyú sasok“ a Nemzett dal hatása alatt lefoglaljak Länderer nyomdáját; ezzel eltűnik a szellem rabsága s megszületik a szabad sajtó, mely nélkül Petőfi szerint koldus volt a nemzet! Csodával határos dolog, de tény hogy vannak úgynevezett magyarok, a kik nem akarják megérteni márczius 15-ének nagy történeti fontosságát! — A most letűnő szá zadot a felvilágosodás századénak szokták nevezni. Felvilágosodás azonban a szellem szabadsága nélkül csak üres fogalom, csak frázis 1 És íme, nálunk a szellem 1848. mar- czius 15 én lett ismét szabaddal — Az meg éppen nevetséges badarság, hogy némelyek érthetetlennek tariják az ifjúság óriási lelke sedését! Hisz ez a nap éppen az említett okból, egyik legfenyesebb lapja a magyar ifjúság történetének, és nem volna méltó ez az ifjúság dicső elődeihez, ha ezt a napot legjobb tehetsége szerint nem ünnepelné 1 — Ma meg már — és bizonyára a jövőben is —- — úgyszólván nemzeti szükség márczius 15- ének a megülése, mert nincs az évnek egyet len napja sem, a mely iránt ily élénk és igaz érdeklődést, ily őszinte lelkesedést tanúsítana a nemzet egyetemessége! És végtére is ez az irányadó! A mit pedig ez tesz, azt meg — és talán elitélni lehat a jövő feladata, de a jelenben senkinek sincs rá joga ! - Pe tőfi is érezte e nap rendkívüli jelentőségét, azért büszke rá, hogy ő volt ekkor az ifjú ság vezére : „Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet! . . . . Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek !“ (15-ik márczius 1848.) És most engedjétek meg Egyetemi Polgártársaim, hogy én mint magyar ifjú, hoz zátok a magyar ifjúsághoz az őszinte Petőfi ünneplése alkalmával magyar őszinteséggel szólhassak ! Petőfi szabadságszeretetét, hazafiságát és őszinteségét óhajtottam emlékünkbe idézni. A szabadságszeretet már velünk született, erre tehát nem kell egymást buzdítanunk. Haza- fiság is van bennünk, de talán nem a szó legnemesebb értelmében. Azért tartom ezt a vádat megengedhetőnek, mert mi sokszor nem akarjuk teljesen ismerni a hazafiság gal kering és forog nem csak saját tengelye körül, hanem azon a pályán is, melyet számukra az idők kezdetén szablak ?! Kinek jut eszébe csodálkozni a fölött, hogy e sok forgó, keringő óriás közül még soha egy sem ütközött össze a másikkal ? Ezekhez hasonló komoly gondolatok nem jutnak eszünkbe, pedig szajtátva megbámuljuk azt a cirkuszi elownt, ki négy vagy öt golyót oly ügyesen dobál közvetlenül egymás után a levegőbe, hogy sem a földre nem esik egy sem, sem egymásba nem ütközik. — Mily óriási, mérhetetlen lehetett az az erő, mely a világűrbe dobta e hatalmas, földünknél sok ezerszer nagyobb gömböket és pedig oly hatalommal, hogy e tömegek ezer és ezer év óta keringenek szédítő gyorsasággal az erőbanyatlás, a lankadás minden jele nélkül ! De hagyjuk el az égboltozatot, mely szépségével, pompájával s világainak óriási méreteivel annyira eszünkbe juttatja parányiságunkat s irányítsuk figyelmünket olyan tárgyakra, melyek itt vannak a földön. Vegyünk a kezünkbe például egy darab közönséges konyhasót. Az ásványtan azt tanítja róla, hogy olyan vegyület, melynek minden egyes tömecse egy clór és egy
