Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-28 / 9. szám
2 JE T I SZEMLE“ (9-ik szám.) miért? Csaholnak, mert a kis ebet csaholni hallják. Hát a megkezdett hasonlatot tovább fűzve önkénytelenül azokra a katolikusokra gondolok, akiket vallásunk, örök igazságaink elleneinek lármája ahelyett, hogy a megtámadott igazság hatalmas védelmére keltene, inkább magával ragad. És csakugyan : nem találunk-e némi hasonlatot ez állatvilág kórusa és a hazugság vásári lármáját növelő nem egy katholikus vak lármája között! ? Hány és hány, különben már állásánál fogva kvalifikált katholikus világi vág akkordot a „középkori sötétség“-etszidó vaklármába! ? Hány és hány katholikus világi hangoztatja a „liberalizmus“ szólamát az „ultramontánok szabadságot le- nyiigző rendszere ellen?!“ Tudják-é ezek az urak, hogy hát miben is nyilvánult az a híressé fújt „középkori sötétség“ az az áldásként hirdetett „liberalizmus? A kis ' eb elkezdi a faluban a csaholást. A nagy ebek utána csaholnak, de maguk sem tudják: miért? Csaholnak, mert a kis ebet csaholni hallják. Punktum. Mi e szétzüllésnek forrása ? Megmondjam-e? Nem merem; mert attól félek, hogy egy kiváncsi szem talán mégis megtalálná látni, amit ide irok. De talán később neki bátorodom. Addig is legyen titokban a mi dolgunk. Kelletlen. Képzelődés. Szeretünk nagyon képzelődni, szeretünk utólérhetetlen vágyakat táplálni lelkűnkben. Egy általunk is csak képzelt boldog országba szeretjük magunkat elragadtatni, melybe azonban nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem juthatunk be. Szóval szeretünk fán táziálni. tudtak egymásról semmit sem, mert kis babák voltak. Azt sem tudták, hogy egy malájok és egy papájok van s egy bölcsőben ringatják őket. Ha Antika aludt, nem bánta, ha Toncsíka sir is s ha mind a ketten sírtak, korántsem akartak egymással vetélkedni. De ez a helyzet, mint a paraszt ember szokta mondani, nem is volt állapot és tar- hatatatlan vala. Ezen túl kellett esniök csupán s mint a kis csirke a tojáshéjjal, úgy hagyták ők is el egy napon a pólyákat, piros ruhákba bújtak s a mama öléből egyszerre indultak ki a szoba világát látni tizenegyhónapi kezdő pihenés után. Első kirándulásuk kirándulás volt, a földről szedték fel őket. De egyszer csak feltalálták magukat külön külön ; a székek és asztalok lábaival segítettek a maguk lábán s hangokat is kezdtek adni, még ám rivás nélkül. Pápá, mama, tütü, bibi, általában nagyon szerették a duflanyos szavakat, a kutyát piszpisznek, a macskát cziczicznek hívták s mikor bujósdit játszottak azt mondták egymásnak, hogy kukuk. De az idő változik s vele minden élő nyelv; de az élőnyelvek közül egy sem olyan hamar mint a dada vagy a babanyelv. Egy napon az öreg kopó Vájjon ez a képzelődés az emberre nézve bir-e káros következménynyel ? Igen. A gyenge, rósz nevelésű emberre nézve végzetes, mig a jó nevelésű embernek leg- fellebb egy csomó lelki fájdalmat okoz. De vegyük bonczkéz alá mind a két esetet. Egy ifjú elmegy a színházba és végig nézi egyik jeles szinmüiró pompás bohózatát, mely darabban a czimszerepet játszó színész kiválóan oldja meg feladatát; a publikumot jól megnevetteti. Következik erre a taps, éljenzés, kihívás. A színész kijön a lámpák elé, büszkén hajtja meg magát, teheti is, mert ő annyi embernek tudott ajkára mosolyt csalni. Vége az előadásnak, az ifjú is haza megy és képzelődik : Oh Istenem, ha én is oly jó komikus volnék, megéljeneznének, kitapsolnának, óh de boldog volnék. A jó nevelésű ifjú azonban csakhamar belátja, hogy e czél eléréséhez nincs se anyagi se lelki képessége. Egy kis fájdalommal lelkében ugyan, de reményéről lemond s megmarad továbbra is az algebra, zoologia vagy épp a philozophic mellett. Más alkalommal újra a színházban van és végig néz s hallgat egy kellemes zenéjü operettet, melyben a primadonna szépen csengő hangjával, toillettével, kecsegtető tán- czaival meghóditja az egész közönséget, annál inkább egy ábrándozó fiatal szivet. Vége az előadásnak, az ifjú is haza megy és mit csinál? újra képzelődik: Oh ha tehetném, óh ha az angyali szépségű, bájos színésznő feleségem volna, óh de boldog volnék örökre. Nem sokára észreveszi a jól nevelt ifjú, hogy mindez reá nézve csak álom lehet, mivel az ő szemei előtt egyóbb sokkal fontosabb kötelességek állanak, igy mindezekről neki le kell, — kötelessége lemondani ; ezt parancsolja neki a jó nevelés, hogy mig maga emberségéből nem állhat e sikamlós életben, addig nekép- zelősködjék, hanem végezze napi kötelességét. Fájdalommal bár, de újra lemond. Majd az utczán lát egy szép fogatot, melyet a járó-kelők bámulnak. Szép, fedeles hintó, eléje négy tüzes paripa befogva, gyönyörűség nézni. Az ifjúnk egyedüli vágya most csak az, hogy azt birná bár, milyen gazdag volna, milyen megelégedett. Nyomba reá nemsokára belátja, hogy messze áll ő arra ébred fel, hogy Antika Bundásnak hívja; Toncsika meg a cziczának mondta szemébe, hogy macska. Vége volt egészen a pólyaságnak és evvel a pujaságnak is. Antika és Toncsika egy szép napon már valódi szót váltottak egymással. Hogy miről beszéltek legelőször nem lehet tudni, de hogy szóváltás volt köztük azt a Toncsika képén világosan lehetett látni. Toncsika sirt, mert Antika összekarmolta. A mama össsze- csókoltatta őket, mert úgy illik, hogy a testvé- rekszeressék egymást. Jól is ment minden, mint a kenett szekér, sokáig nem veszekedtek. Egyformán keltek fel minden reggel, egyforma kis szoknyácskába bújtak, egyforma bojtos sipkát tettek föl fejökre, egyformán nőtt szép szőke hajuk, a nevök is olyan egyforma volt: Antika és Toncsika. De egyszer mi történik ? Nem egyforma ruhát varrt nekik a mama. Reggel felöltözteti őket s Toncsika a mint az álmot kitörli szeméből, látja, hogy Antikán nadrág van s göndör haja rövidre van levágva. Végig néz magán és elsírja — magát, végül kitör belőle zokogás : mama ón nem játszom Antikával. Miért nem te kis bohó ? kérdi csodálkozva még ettől is; folytatva tovább útját egy kis fájdalommal lelkében lemond újra. És most nézzük meg csak, mit tesz az elkényeztetett gyenge nevelésű ifjú? 0 is megjelen a szinházban és az előadásokat a páholyokból nézi, a mi még nem vall ferde nevelésre, de hogy minden előadást, minden darabot még a legsikamlósabbat, legfrivolab- bat is végig nézze, ez igenis megnem engedhető. De ő épp ezeket óhajtja leginkább és szülőinek, felügyelőinek tilalma daczára is megnézi, ha máshonnan nem is, de a karzatról igen. Előadás után pedig nem siet haza, hanem az egész éjt kétes ek- zisztencziáju éjjeli mulatók társaságában tölti el és ő már a képzelt boldog hazában érzi magát s „adja“ a nagyot. Nagyon természetes, hogy az ily s folyton ismétlődő s ezek meglehetős anyagi áldozatokat vonnak maguk után, mely kiadásoknak meg kell lenni bárhonnan is, a demon unszolására előkeli teremteni bármi áron. Másnap aztán az ifjú, ha kikórdik a mathezisból, nagyszerűen tud — hallgatni. Az egyetemista pedig alaposan megürült tárczája felett elmélkedik. Más alkalommal az utczán, vagy valamelyik kirakatban lát valami különlegességet, azt minden áron be kell szerezni, ha nincs pénz, még nem oly nagy akadály, egyszerűen a „papa“ vagy a „mama“ számlájára felíratja, misem könnyebb ennél, s megvan mit romlott lelke megkívánt. Majd ezen a bálon, ezen a hangversenyen, azon pikniken meg kell jelenni, újabb kiadás, újabb költekezés áll elő, ilyenkor aztán az uzsorások, a pénzágensek tesznek egy-egy jó fogást. Odanyujtja az ágens egy 200 frtról szóló váltót aláirás végett, melynek ellenében kifizet 80—100 frtot. S igy az ifjú megvan mentve „pillanatnyi“ pénzzavarából. Sajnos, de csak pár napra. Aztán aláír egy másik váltót, egy harmadikat, egy negyediket noha az aláírása kevesebbet ér, mint a 10 filléres váltó. Mikor elérkezett már az idő is, hogy a váltó-hitele megszűnt, következnek a zálogházak látogatásai, mig oda vándorol minden értékesebb holmi és mikor ez is megszűnt már és a végelenyészés veszedelmes lejtőjén végig futott, következik a játék, a bujósdi. Bujkál az ifjú a társadalmi élet rétegeibe, a mama. Azért, mert Antika már fiú, feleli Toncsika. Aztán beszéljen valaki, hogy nem a ruha teszi az embert. Nagy változás volt a gyermekek életében, hogy Antika fiú lett. Két felé ment minden magától. Antika kard, puska és ló után nézett, Toncsika pedig a mama és a baba mellett maradt. De azért még együtt jártak a mezőre, rétre és az óvodába. Az óvónéni is sokat adott arra, hogy Antika fiú lett, mert erre a versre tanította meg : Ha megnövök, huszár lesz ón belőlem. Hót országon hirt hallanak felőlem ; A paripám akárki is meglássa Olyan lesz, mint futó csillag futása . . Toncsika nem is mert gondolni sem a paripára, mert a lótól is félt. O is tudott azért egy szép verset, kettesével szavalták : Kis gazdasszony jó napot 1 Vedd le hát a kalapot! No mit főztél Toncsika? Lesz pecsenye, galuska . . . Micsoda különbség! Nem hiába sirt Toncsika, hisz az meseszerű dolog igazán,
