Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-07 / 6. szám
POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — ■—--------6 korona — fillér. Fé lévre — — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — — — l 50 „ Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona j Egyes szám ára 14 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány - sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) A lap kiadója : A „PÁZMÁNY-SAJTÓ. Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A Uip meg'jelenik minden szerdán. Nemzeti politika. Évtizedek óta jajgatunk, hogy koplal a nép, nincsen mit enni a szegény parasztnak. Véres verejtékkel túrja naphosszant a földet s éhezik az ekeszarva mellett. Kisbirtokos osztály már csak volt, épen ilyen lábon áll a középnemesség is, melyet ugyancsak megtizedelt az élet: az áldott Tisza-Bánffy uralom bölcs politikája. Kereskedőink nyakrafőre buknak, . pedig amint mondják, — nekik áll a világ. No hát furcsa világ biz’ az. Szó sincs róla, hogy ebben a bransban nagyon sok a svindler, de van ám köztök tisztességes firma is számtalan, akinek nemigen van miután kaparászni a zsebében, mikor bezárták a bolt ajtaját a háta mellett. Iparosról a szó valódi értelmében nincs is mit beszélni. A régi jó idők elmúltak tőle is, pedig akkor sem igen lehetett tejbe-vajba fürödni szegénynek. Ma meg a kaptafa nem sokkal többet ér egy koldustarisznyánál. A munkás előre megeszi, amiért ugyancsak fog izzadni a nyáron. S mire az ősz beáll, oda lyukad ki, a honnan megindult, — megint nincs mit enni. Biz’ úgy van ez, nemcsak a felvidéken, de jobbra-balra is, le az Adriáig. Pompásul ide vág az az okos mondás, hogy: Nem boldog a magyar. Agyrém! . . . Badar beszéd! . . Soh’ se volt boldogabb! . . . Az egész világ bámulta négy évvel ezelőtt a tejjel-mózzel folyó Kánaánt. Gazdagságot és jólétet tárt ott Budapesten az öt világrész elé minden pavilion. Lehetett-e annál fenségesebbet csak kívánni is. Ott volt Potemkin szigete teljes pompájában. Krim zsarnokának manővérét nagyszerűen utána tudta csinálni Bánffy Dezső báró. Elébb jól megkoppasz- totta a magyart, azután meg bemutatta a földkerekség előtt puczczban, diadóm inai, akárcsak egy kis her- czegkisasszonyt. Ki mondhatná aztán, hogy nehány milliót ki nem tud vágni az egyik zsebéből. Oda se néz neki. Ha meghal a ruthén éhen ott a felvidéken, az már az ő dolga. Ha nincs kenyere a parasztembernek, had’ pusztuljon innen. Élhetetlen rongy néppel érdemes vesződni? . . Kapunk mi annál Galiczia felől rangosabb nátiót. Hát annak a földnek nem mindegy, akárkinek az ekéje vág benne barázdát? ... No, ilyen kicsinységeken csak megütközni is! . . . Ha a gentri úszik a váltók közt, hát nem kerül helyette földbirtokos a Lipótvárosból. Hiszen van ott milliomos tuczatszáinra, elég. Az a régi magyarmentés világ nem is divatos már. A pruszlis nemesség nem közibünk való. Horgas orrok felett jól kiálló czvikker, az a sza- lonias. Ennyi notabilitás közt kopott magyar dolmány csak szégyent hozna ránk. Veszszen a fajtája. Hát aztán az a kisiparos miféle nátió ?... Mi szükségünk van rá ?... Nem ellátnak minket Bécsből meg Párizsból mindennel, ami jó ? . . . Mit érünk mi holmi lim-lom mesteremberekkel? . . . Nem okosabb, ha a gyárosok meg a börziánerek pa- roláznak velünk? . . . Ugyan kérem, hát az a csizmadia adott nekünk valaha csak egy bogarat is, hogy ami hamisítatlan szabadelvű prog- rammunk győzelmet arasson. Csak a tőzsér vágja ki a rezet. Ha szorul a kapcza, csengő aranyakban. Hogy szegnők kedvöket az ilyen hatalmas, gavallér uraknak? . . . Csak nem protegálhatunk mindenféle jött-ment szuroknvalót az ő rovásukra. A sors iróniája beteljesült rajtunk. Magunk alatt vágtuk el a fát, s ha estébeh lesújtott bennünket, ki tehet már róla. Mi engedtük elhatalmasodni felettünk azt a politikát, mely úgy játszott velünk mint a macska az egérrel. Mig kedve tartotta, végig czirógatott, azután hatalmas körmeit testünkbe mártotta. Be az elevenig. Azok az elvek, meTARCZA Könyörülj Ielkemen!... A halál az ur a földön ! Már csak bele kell törődnöm, Hogy meghódoljak neki ! . . . Az Istennek szent Fia is Meghalt és üdvünket csakis Halálával vívta ki! . . . Hadd jöjjön hát, hadd vigye el, Amit tőlem is követel, A testet, a port s hamut! . . . Lelkemnek ő mitsem árthat . . . Ez mosolygva emel szárnyat . . . Megy ... és örök honba jut! . . . Oh, csak hosszas szenvedések Ne előznék meg a véget, A kimúlás perczeit! . . . Oh, csak hunyhatnék el szépen, Csöndes, édes szendergésben Látva éden berkeit 1 . . . De nem ! . . . édes jó Istenem, Te tudod, hogy mi jobb nekem, Legyen amint akarod! . . . Atyám vagy te ! ... jóban, rosszban Hozzád kell hogy sóhajtozzam, S áldjalak, ha sújt karod ! . . . Itt üss, itt vágj, itt mess, égess, Hogyha nekem üdvösséges . .. Legyen kin az életem ! . . . Legyen vége is keserves . . . Csak a síron túl kegyelmezz ! . . . Ott el ne vess, ott meg ne vess ! . . . Ott könyörülj Ielkemen 1 . . . Sárköz, 1900. február hó. Pály Ede. Virradóra. — Ferenczy János. — Valamely szép napon, a legújabb franczia divat szerint, névkártyán jelented be, az örvendő rokonságnak; hogy a világra jöttél s úgy te, mint anyád, egészségesek vagytok. Gyermekkorodban, bölcsőringásod első éveiben, mi nevezetesebb sem történik veled, legfelebb, hogy egy párszor a fejed lágyára ejt a katonakabát fényes gombjaira kacsingató dajkád. De mindannyiszor el tudja hal- gattatni a sírásodat egy—egy csodás, ismeretlen világról szóló boszorkány mesével. Az édes anyai gond meleg verőfényében szerencsésen átgázolsz minden betegséget; de még ekkor halavány fogalmad sincs róla, hogy azok lesznek a legboldogabb napjaid, melyeket kis fürdőkádadban lobácsolva, gon talanul átsikongattál. Csakhamar ábéczés könyvet adnak a kezedbe, s te az anyád krinolinjából került halhéjjal akadémiai taghoz illő komolysággal majszolod a betűket. Már ekkor elhatározzák az eszed felett bámulásba eső családtagok, hogy belőled nagy emher fog válni. S mig igy ragyogó jövődnek előrevetett képét virágos hímmel kivárják ’s tarka képzelettel kiszínezik : bekerülsz az iskolába. Nagy előszeretettel látsz hozzá a tanuláshoz és a padfaragáshoz. Nem kerül bele fólesztendő, kis lókötő hirébe jutsz ’s ennélfogva igen természetes, hogy a más csínjaiért is gyakran ellazsnyakol az emberszerető tanítód. Kezdesz aztán beletörődni sorsodba, mert unos-ungtig cseng füleiben a neveléstan eme szép, régi és nagy elve: hogy pálcza nélkül gyermeknek felnőni
