Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-17 / 42. szám
I IX. évfolyam. 13-ik szám. _______Szatssiár, 1900. Október 17 HE TI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Egy évre - Félévre Negyedévre Tanítóknak ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 6 korona — fillér. 3 „ 1 50 „ és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány - sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) A lap kiadója : Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. A .,PÁZMÁNY-SAJTÓ." Nyllttór sora 40 fillér. .V lup inttg-Jelenik inindeu szerdán. Magyar kereskedelem. Tartok tőle, hogy még azt fogja valaki kérdezni : hát ilyen is van? Igen, mert a mi kereskedelmünk minden inkább, csak nem magyar. Akár magukat a kereskedőket tekintsük, akár az anyagot, melyet forgalomba hoznak, akár magát a kereskedelmi pypivet — be kell vallanunk, nőgy nemzeti szempontból nagyon sok kívánni valót hagy hátra . . . Sőt bátran ki mondjuk, hogy ma már a tisztes kereskedelem úgyszólván haldokló napjait éli! Ne csudái kozzanak ezen. A kereskedő pályára olyan elemek özönlöttek és* foglalták el az uralkodó helyet, melyek sem képességüknél fogva, sem más okokból oda éppen nem valók. A tisztes versenyt, a szolidságot a merev spekuláozio, sőt a becsapási rendszer váltotta fel. Az olyan elemek, melyek más téren már nem boldogulhattak : a kereskedő pályára szaladtak. Uton-utfólen szatócsboltok nyíltak és ezek is már kereskedő név alá foglaltattak. A hamis bukások, a hihetetlen inani- pulácziók, melyekkel a törvényt kijátszák: úgyszólván az alsóbb rendű foglalkozások közé juttatta a kereskedelmet, sőt kezd általánosan az a tudat gyökeret verni a társadalomban, hogy a mai kereskedő világban tisztességes ember nem is boldogulhat. a Es hogy e tudat nem minden alap nélkül való, bizonyítja azon szomorú, sőt megdöbbentő dolog, hogy a régi, tekintélyes, független, szolid, valódi úri kereskedők csöndesen kezdenek a piaczról félrevonulni ! Tessék csak Szatmáron körülnézni, és igazat fog ebben adni nekünk az elfogulatlan szemlélő. Azért joggal várhattuk, hogy a Miskolczon — kongresszusra gyűlt kereskedőink ezen irányban fognak működni. Ezen sebeket fogják feltárni ! A kereskedelem magyarrá való tevésén gondolkodni. A tekintély visszaszerzésére fognak törekedni. Hogy mikép lehetne beolvadni a kereskedő világnak a magyar középosztály keretébe. Nem tették! Ahelyett gyermekes inüjajgatásokat végeztek épen azok ellen, akik a magyar kereskedelmet hivatva vannak megmenteni. Jajgattak a szövetkezetek ellen, mint az olyan emberek, kik bár torkig vannak, azért mégis félnek az éhen- halástól. Nevetséges csipkedésekkel és veszekedésekkel hoztak olyan határozatokat, melyeket boszankodás és arczpirulás nélkül nem olvashat az ember. Annál csattanósabb dolog történt aztán Kassa városában ! A kereskedőktől kicsinyeit, kigunyolt agrárok s főleg a perbenyiki gróf, Mailath József oly hatalmasan tárta fel a magyar kereskedelem ügyes bajos dolgait, hogy talán ennyi erővel, tudással maguk a kereskedők sem lennének erre képesek. Abban a beszédben ki van mutatva, hogy milyennek kell lenni a magyar kereskedőnek, ha azt akarja, hogy a középosztály tagja legyen. Meg van vonva hatalmasan a korlát, melyen túl a tisztes kereskedelemnek terjeszkednie nem szabad. Ki van mond ja, hogy addig a kereskedelem nem lehet magyar, nem lehet egészséges és életképes, inig ott a tért más elemek el nem foglalják. Felhívja tehát a nemes gróf a magyar középosztályt, hogy vegyék igénybe a kereskedő pályát, neveljék úgy gyermekeiket, hogy egykor azok a magyar kereskedelemnek megteremtői lehessenek. No hát ilyen őszinte szeretettel, aggódással, hatalmas tanácsokkal válaszoltak a Kassán gyülésező agrárok a kereskedők kiabálásaira. Mert valóban okosabban tesznek vala, ha a más házának seprése helyett a magukét seprik vala. Nagyon ül TÁRCZA. Jel. Késő ősz volt már. Sűrű hópelyhek hulltak a keményre fagyott útra, mintha benne lennénk a télben. Nagy csapat varjú- szállt a tanya felett, mint valami sötét felhő Lármázva ültek a sugár, leveleden akácz- fákra. Estefelé az idő lanyha lett, a nap vérvörös arczczal nézett vissza a magas, komoly iskolára, a melyet egy áldott kéz, kegyes grófnőnk emeltetett, hogy azok az apró emberek, a kik a szülői házban talán mást sem hallanak, mint káromkodást, tanulják meg azt, a mi az embert boldoggá teszi. Tanuljanak meg imádkozni. Egy ilyen őszi este jöttem ide. Fiatalos kedvvel. A lelkem egy ábránddal volt elfoglalva. Istenem, hogy fogom ón ezeket a romlott apró jószágokat megtanítani minden szépre, minden jóra. A lelkemet fogom beleönteni mindenikbe. A szivemet fogom átültetni a kebleikbe. És olyan végtelen boldogság fogott meg egy pillanatra, hogy szerettem volna felujjongani. Én leszek ennek a kis családnak az apostolaién fogom megmutatni az utat nekiek, a mely az igaz szeretethez vezet. Ajkamon az a krisztusi intés : „Fiacskáim, szeressétek egymást.'' * Este volt már, sötét is egy kicsit, a mikor bevezettek abba a három lépés szélességű szobába, a mely ugyanolyan hosszú is volt. Egy pár fenyő bútor volt csak benne. Szegényes egyszerű a szoba, de elég egy nem nagy igényű embernek. Az utazástól eltörődötten mély álom fogott el s álmodtam sok szép mindent. Bohó álmok ! A lelkemet mindenik olyanná tette, mim egy virág. Élni kell itt, élni; ezeknek az apró, vad embereknek. Várnak már engem. Hallom, a mint kedves csicsergéssel kivannak jó reggelt az „uj tanító urnák.“ Aztán elvonult ez az álom egy pillanatra. Az elődöm, egy sáppadt vézna fiatal ember állt előttem, a kit innen kisértek ki a temetőbe. S a mint kiégett szemével álmatagon nézett körül a szobában, úgy tetszett nekem, mintha felemelte volna kiaszott ujját s egy irány felé mutatott, a hol pedig nem láttam semmit, csak a komor sötétséget. Néztem, néztem sokáig. Egy árva sóhaj fakadt fel a kebléből, mintha vádolná a megváltozhatatlant, aztán szomorúan fordult meg s egy pillanat múlva már nem láttam többé. . . * Nem vagyok babonás. Nem ijeszt az éjszaka sötétje, néma rémes temető: semmi. Nem is akarom elhinni azt sem, hogy van- nik jelenségek, a mik megkapják az ember lelkét. De az az árny soha sem hagyott el többé. Nem tudtam elűzni magamtól. Ha boldog voltam rögös pályámon; ha fájó könyek tolultak szemembe; mikor az emberek közönye fájt a lelkemnek ; ha segíteni kellett a szegényen : mindig megjelent Halvány arczával s intő kezével ott állt előttem némán, mint egy régi ismerős. Évek múltak. Megszoktam már a sok megpróbáltatást. A lelkem, meg a szivem átalakult. Minden, a mi körülfogott, a mi megragadta a lelkemet, már ismerős volt, már egyik sem volt a régi. Az én kis népem, a mely mint a mező tavaszszal, a becsületesség, a boldogság színes virágaiba öltözött, megbecsült, szeretett. A jó tanítót — igy neveztek engem — szeretetükkel vették körül. Büszke voltam és boldog. Avagy van-e nagyobb boldogság, mint magunknak megteremteni egy virgos kertet, a nép szivét- lelkót nemesitgetni abban a kertben s a kö-
