Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-24 / 4. szám

„HETI S Z E M L E“ (4-ik szám.) 3 Hamlet és Sarah Bernhardt Hamletje. Irta: Weiszmann Béla. (Folytatás és vége.) Hogyan fogta fel a művésznő Hamletét? Nem úgy, a hogy kellett volna : a töp­rengés Jés szenvedély kellő együttartásával, hanem épen az ellenkezőjét játszva meg an­nak, ahogy a rossz színészek szokták Hamle­tet alakítani. Ezek a töprengő, sőt sentimentá- lis Hamletet játszszák ; ő épen ellenkezőleg megjátszotta a másik végletet: a tüzes, szenvedélyes, vágtató képzelete, lángforga- tagos érzése által korbácsolt Hamletet. Já­tékában a két vonás összhangja helyett en­nek a tülsuja emelkedett ki. Ezért mondot­tuk, hogy ez nem az igazi Hamlet ; nem a Zacconi-féle Hamlet. Nem is a rendes vég­let: a töprengő, komor és okos germán Ham­let, a ki Heine megjegyzése szerint Witten- bergában a csupa bölcselkedésből elfelejtette a cselekvést (vor lauter Denken das Han­deln verlier), a milyennek leggyakrabban szokták őt alakítani, egész a sentimentalis- mustg: ő tultörve a középen, átugrott a másik végletbe, a szenvedélyes, elementáris fájdalmú, féktelen, frappáns vigyázatlanabb, inkább szavaló, mint okoskodó Hamletet je­lenítve meg. Ez egészen a franczia Hamlet. A pat hetikus Hamlet. Hamlet, ki nem monoton hangon gyötrődik, hanem a pathos zengő nyelvén szaval. Ez egészen a franczia tragé­dia stilje, belevive az angol tragédiába. Sa­rah Bernhardtnak meg kellett volna tagadnia franczia jellegét, ha nem ily fölfogással játszsza Hamletet; azt a franczia jellemet, mely szereti a ragyogó, pathetikus dikcziót. Az a hibája az ő alakításának, hogy fran­czia, s nem az, hogy nő ; mert egyetlen hi­bát sem tudtam előadásában fölfedezni mely nő voltából következnék. Ez nem a nőies, hanem a franczia Hamlet volt. De ezen felfogás körén belül aztán nagyszerű, egész életre feledhetetlen jeleneteket nyújtott. * A harmadik felvonás második színe. A király a királynéval trónján ül, köröttük a kiséret, a trón aljában Hamlet Oféliával. Velük szemben a vándorszintársulat adja a hallatszik aztán méltóságteljesen gördül fel a három különböző szinü ágytakaróból hama­rosan összetákolt függöny. Majd előlép Ko­pár ur, az igazgató. Sovány kis alak, kopa­szodó fejjel, hamiskás szemekkel, örökösen mosolygó ábrázattal. Elegánsan meghajtja magát s aztán recsegő hangon igy szól : Mélyen tisztelt közönség \ Szives pártfogásukat igen köszönöm. Hálám végtelen, mint a tenger fővénye s keblem e magasztos pillanatban a legszen­tebb érzelmektől hévül, hiszen látom, hogy kegyes érdeklődésük mily nagy kitüntetés­ben részesít engem, a nemzet nagy testének egy felette kicsiny parányát. Eljöttek ide, hogy a művészet forrásából merítsenek, s hogy a szép után szomjuhozó leikök meg­kaphassa az isteni tápot. Hiszem, hogy a Bibliából merített eme előadásunk meg fog felelni nagyrabecsült várakozásuknak. Hogy pedig az előadandó darab s a hozzá szük­ségelt berendezésről világos és tiszta foga­lommal méltóztassanak bírni, van szerencsém tudtokra adni, hogy eme virágok — s ezzel a sorba felállított óleanderekre mutatott — az örökszép pálmák hűs árnyékot nyújtó fáit vannak hivatva képviselni. Amott az a hordó, melyből — mint kegyeskednek is királyfi megbízásából, hevenyészett színpa­don az egérfogát, a „Gfonzago megöletésé“-t. Hamlet czélja megfigyelni, milyen hatást tesz nagybátyjára a darab, mely egyenesen mása az ő gaztettének. Hamlet szeszélye zabolát­lanul csapkod, egész a neveletlenségig el­megy, de az egyik szeme mindig a királyon pihen. A mint a szövegből kivehető, Ham­let e tekintetben nyugodtabb szemlélő, s bár iszonyúan érdekelve van, egész lényét bor­zasztó várakozás tölti be, nem árulja el ma­gát. Mikor a király feláll, el tudja rejteni a tanulságot, melyet e hatásból kétségtelen bizonyossággal levont, hogy t. i. Claudius csakugyan bűnös. Csak mikor elmegy az udvar, mondja, Horatiónak, hogy ő mindent látott, most már tízezer forintot merne tenni a szellem szavára. Hogyan játszná le e je­lenlétet Sarah Bernhardt? Oly óriási merész séggel, s megrázó drámai erővel, mely az elképzelhető leghatásosabb jelenetek egyikét scenirozza. A király, mikor a kis vándor- szinpadon a darab részes fordulatot kezd venni: a gyilkos előveszi a mérget, körülnéz s az alvó szinósz-király fülébe akarja önteni, mindjobban előre hajlik, mind erősebb fe­szültséggel mér oda s várja a következen- dőket. A trón, melyen nejével ül, szószékhez hasonló, két oldalos feljárattal, élőiről zárt s fenn könyöklője van. Mikor Hamlet észre veszi a király arczán az iszonyú érdeklődést- nesztelenül és villámseben ugrik fel — se a király, se a kiséret, kiket mind a színjáték köt le, nem veszik észre — s mászik a szó­szék forma trón mellső részén a könyöklő felé. A színpadon a gyilkos a szinész-király fülébe önti ép a mérget. Ebben a pillanatban Claudius erősen összeretten. De ekkor Ham­let arcza már lehellet-közelnyire van az övé­hez, feljutott a könyöklőig, s látván nagy­bátyja összerettenését, borzasztó hangon —• orditás és kaczaj olvadt össze benne, — őr­jöngésében a pulpitust verdesve, a legheve­sebb gesztusokkal arczába mutatva harsogja : „es tu, es tu, es tu . . .“ A király mint a hirtelen sebzett vad ugrik föl, s iszonyút kiáltva vágtat el vad rohanással, bömbölő kiséretével a színpadról. íme a szenvedélyes vigyázatlan, magát elárult Hamlet. Ezt a jelenetet nem merném absurdnak mondani. Élesebb, frappánsabb színezése annak, a mi látni — vigan csörgedez ki az aljába helye­zett tálba a viz, pótolja ama forrást, mely­nél a sz. Család megpihent. E földre hányt képek juttassák eszökbe a porba dőlt s össze­tört bálvány-istenek remek szobrait. Végül amott az az ajtó, mely önökkel szemközt van, jelképezi az Egyptomba vezető utat. Pár perczig szives türelmüket kérem. Szólt, meghajtá magát s a függöny legördült. Kopár uram bevezető és magyarázó szavai felizgatták az intelligenczia fantáziá­ját elannyira, hogy mindenki a szent földön képzelő magát. Csak Mihály gazda rázta a fejét s oldalba lökvén feleségét egész han­gosan igy szólt: — Anyukom ! Estók ügyese, egy kuk- kintást sem értek én az egészből! — Hászen várjék ke ! Ezután lesz még csak az komédia, de meg. . . Még akart valamit mondani, hanem a csengő szavára elhallgatott. Pár pillanat múlva a függöny ismét felvonult. A színpad egyik szegletében, a néző közönséggel szem­ben, a falhoz támaszkodva ülőhelyzetben, lehunyt szemekkel aludni látszott a paró- kás tógaszerü öltözetben levő Kopár direk­tor. A másik szegletben, ölében egy kis Schaksperenól meg van. Ábrányi Emil sze­rint Hamlet ez után a jelenet után 24 óráig sem élhetne tovább. De ha a király meg­öletné rögtön Hamletet, nyilván bizonyságot tenne bűnösségéről. A dolgot az egész udvar Hamlet őrültségéből magyarázza, senkinek sem jut eszébe gyanakodni a királyban (ki­véve a Hamlet által beavatott Horatiót.) A mi pedig a királyt magát illeti, az sokkal nagyobb gazember, semhogy ne értené, ki ellen van felállítva az egérfogó, ha Hamlet nem is árulja el magát. S utána intézkedé­seket is tesz, hogy Hamletet eltegyók láb alól az ismeretes módon. Ennél gyorsabb intézkedést tenni, ha Hamlet akár mit csi­nál is, az ószszerűség tiltja őt. Pedig ő, mint gazemberhez illik, okos ember is. íme a nem lehetetlen, de az eredetit élesebbé, frappánsabbá, hogy ugymondjam elmésebbé tevő színezés. Ezt csak franczia tehette; nem a nő, hanem a franczia. De az ő Hamletje egyéb jeleneteiben is ilyen szen­vedélyes. így Oféliával, kinek oly ádáz har­sogással zúgja fülébe az ártatlan lelket gyötrő kegyetlen mondásait, hogy a szegény leány nem tudja állva végig hallgatni, letérdel, befogja a fülét, mintha villámok csapásait fogadná. Az őrültséget tettető Hamlet szen­vedélyétől korbácsolva néha csakugyan az őrület küszöbére jut; igy ebben a jeleneté­ben is. Erről a jelenetről mondja Heine az ő lefordíthatatlan szép prózájában : „Ach ! das ist der Fluch schwacher Menschen, dass sie jedes mal, wenn ihnen eine grosse Un­bill widerfährt, zunächst an dem Besten und Liebsten, was sie besitzen, ihren Unmut auslassen.“ És anyjával való jelenete. Micsoda szen­vedély izzott ebben a jelenetben 1 Vád, fe­lelősségre vonás, észre, megbánásra térítés . . . Valóban hasonlította magyar Shakspere darabjának, a Bánk-bánnak azon jeleneté­hez, mikor Oertrud Bánkot magához hivatja „szikrát okádó vére éktelen dühében.“ Ha­sonló lelkiállapottal megy anyja elébe, szin­tén hívásra, Hamlet. S végül a párbaj. Iszonyú küzdelem, szünetekkel megszakítva. Bernhardt S. franczia szelleme ebbe a jele­netbe is be tudott valamit vinni nemzete karakteréből. Azt a vonását, hogy szereti a frappánst, megdöbbentőt, vázatlant. Shaks­csecsemőt tartva ugyan csak ily helyzetben volt látható a direktorné. Siri csend honolt a zsúfolt teremben. Minden szem a színpadra tekintett kíván­csian lesve a történendőket. Kopár uram, látszólagos álmából hir­telen felriadva, megdörzsölte szemeit aztán sejtelmes hangon kezdett kiábálni: — Mária ! Mária ! Természetes, hogy a hivó szózatra fel­ébredt a megszólitott s ijjedten kérdő : — Jaj, jaj! Mi az ? A publikum még lélekzetét is vissza­tartá. — Angyal jelent meg álmomban. Nagy fényes angyal. Figyelmeztetett, hogy nagy veszély fenyeget bennünket, különösen meg gyermekünket. Megparancsolta, hogy fussunk el e földről messzire, a pogány Egyptom földjére. — Oh József 1 — szólt a nő — ha igaz a mit beszélsz, fussunk, fussunk, sies­sünk. És felálltak mindketten. A közönség meghatottsága teljes volt. A két alak megkezdte futását még pedig ilyetónképen: először a színpad elejére jött, itt megfordult, aztán lassan — lassan az oleanderek között az ajtó felé szaladt.

Next

/
Thumbnails
Contents