Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-24 / 4. szám
„HETI S Z E M L E“ (4-ik szám.) 3 Hamlet és Sarah Bernhardt Hamletje. Irta: Weiszmann Béla. (Folytatás és vége.) Hogyan fogta fel a művésznő Hamletét? Nem úgy, a hogy kellett volna : a töprengés Jés szenvedély kellő együttartásával, hanem épen az ellenkezőjét játszva meg annak, ahogy a rossz színészek szokták Hamletet alakítani. Ezek a töprengő, sőt sentimentá- lis Hamletet játszszák ; ő épen ellenkezőleg megjátszotta a másik végletet: a tüzes, szenvedélyes, vágtató képzelete, lángforga- tagos érzése által korbácsolt Hamletet. Játékában a két vonás összhangja helyett ennek a tülsuja emelkedett ki. Ezért mondottuk, hogy ez nem az igazi Hamlet ; nem a Zacconi-féle Hamlet. Nem is a rendes véglet: a töprengő, komor és okos germán Hamlet, a ki Heine megjegyzése szerint Witten- bergában a csupa bölcselkedésből elfelejtette a cselekvést (vor lauter Denken das Handeln verlier), a milyennek leggyakrabban szokták őt alakítani, egész a sentimentalis- mustg: ő tultörve a középen, átugrott a másik végletbe, a szenvedélyes, elementáris fájdalmú, féktelen, frappáns vigyázatlanabb, inkább szavaló, mint okoskodó Hamletet jelenítve meg. Ez egészen a franczia Hamlet. A pat hetikus Hamlet. Hamlet, ki nem monoton hangon gyötrődik, hanem a pathos zengő nyelvén szaval. Ez egészen a franczia tragédia stilje, belevive az angol tragédiába. Sarah Bernhardtnak meg kellett volna tagadnia franczia jellegét, ha nem ily fölfogással játszsza Hamletet; azt a franczia jellemet, mely szereti a ragyogó, pathetikus dikcziót. Az a hibája az ő alakításának, hogy franczia, s nem az, hogy nő ; mert egyetlen hibát sem tudtam előadásában fölfedezni mely nő voltából következnék. Ez nem a nőies, hanem a franczia Hamlet volt. De ezen felfogás körén belül aztán nagyszerű, egész életre feledhetetlen jeleneteket nyújtott. * A harmadik felvonás második színe. A király a királynéval trónján ül, köröttük a kiséret, a trón aljában Hamlet Oféliával. Velük szemben a vándorszintársulat adja a hallatszik aztán méltóságteljesen gördül fel a három különböző szinü ágytakaróból hamarosan összetákolt függöny. Majd előlép Kopár ur, az igazgató. Sovány kis alak, kopaszodó fejjel, hamiskás szemekkel, örökösen mosolygó ábrázattal. Elegánsan meghajtja magát s aztán recsegő hangon igy szól : Mélyen tisztelt közönség \ Szives pártfogásukat igen köszönöm. Hálám végtelen, mint a tenger fővénye s keblem e magasztos pillanatban a legszentebb érzelmektől hévül, hiszen látom, hogy kegyes érdeklődésük mily nagy kitüntetésben részesít engem, a nemzet nagy testének egy felette kicsiny parányát. Eljöttek ide, hogy a művészet forrásából merítsenek, s hogy a szép után szomjuhozó leikök megkaphassa az isteni tápot. Hiszem, hogy a Bibliából merített eme előadásunk meg fog felelni nagyrabecsült várakozásuknak. Hogy pedig az előadandó darab s a hozzá szükségelt berendezésről világos és tiszta fogalommal méltóztassanak bírni, van szerencsém tudtokra adni, hogy eme virágok — s ezzel a sorba felállított óleanderekre mutatott — az örökszép pálmák hűs árnyékot nyújtó fáit vannak hivatva képviselni. Amott az a hordó, melyből — mint kegyeskednek is királyfi megbízásából, hevenyészett színpadon az egérfogát, a „Gfonzago megöletésé“-t. Hamlet czélja megfigyelni, milyen hatást tesz nagybátyjára a darab, mely egyenesen mása az ő gaztettének. Hamlet szeszélye zabolátlanul csapkod, egész a neveletlenségig elmegy, de az egyik szeme mindig a királyon pihen. A mint a szövegből kivehető, Hamlet e tekintetben nyugodtabb szemlélő, s bár iszonyúan érdekelve van, egész lényét borzasztó várakozás tölti be, nem árulja el magát. Mikor a király feláll, el tudja rejteni a tanulságot, melyet e hatásból kétségtelen bizonyossággal levont, hogy t. i. Claudius csakugyan bűnös. Csak mikor elmegy az udvar, mondja, Horatiónak, hogy ő mindent látott, most már tízezer forintot merne tenni a szellem szavára. Hogyan játszná le e jelenlétet Sarah Bernhardt? Oly óriási merész séggel, s megrázó drámai erővel, mely az elképzelhető leghatásosabb jelenetek egyikét scenirozza. A király, mikor a kis vándor- szinpadon a darab részes fordulatot kezd venni: a gyilkos előveszi a mérget, körülnéz s az alvó szinósz-király fülébe akarja önteni, mindjobban előre hajlik, mind erősebb feszültséggel mér oda s várja a következen- dőket. A trón, melyen nejével ül, szószékhez hasonló, két oldalos feljárattal, élőiről zárt s fenn könyöklője van. Mikor Hamlet észre veszi a király arczán az iszonyú érdeklődést- nesztelenül és villámseben ugrik fel — se a király, se a kiséret, kiket mind a színjáték köt le, nem veszik észre — s mászik a szószék forma trón mellső részén a könyöklő felé. A színpadon a gyilkos a szinész-király fülébe önti ép a mérget. Ebben a pillanatban Claudius erősen összeretten. De ekkor Hamlet arcza már lehellet-közelnyire van az övéhez, feljutott a könyöklőig, s látván nagybátyja összerettenését, borzasztó hangon —• orditás és kaczaj olvadt össze benne, — őrjöngésében a pulpitust verdesve, a leghevesebb gesztusokkal arczába mutatva harsogja : „es tu, es tu, es tu . . .“ A király mint a hirtelen sebzett vad ugrik föl, s iszonyút kiáltva vágtat el vad rohanással, bömbölő kiséretével a színpadról. íme a szenvedélyes vigyázatlan, magát elárult Hamlet. Ezt a jelenetet nem merném absurdnak mondani. Élesebb, frappánsabb színezése annak, a mi látni — vigan csörgedez ki az aljába helyezett tálba a viz, pótolja ama forrást, melynél a sz. Család megpihent. E földre hányt képek juttassák eszökbe a porba dőlt s összetört bálvány-istenek remek szobrait. Végül amott az az ajtó, mely önökkel szemközt van, jelképezi az Egyptomba vezető utat. Pár perczig szives türelmüket kérem. Szólt, meghajtá magát s a függöny legördült. Kopár uram bevezető és magyarázó szavai felizgatták az intelligenczia fantáziáját elannyira, hogy mindenki a szent földön képzelő magát. Csak Mihály gazda rázta a fejét s oldalba lökvén feleségét egész hangosan igy szólt: — Anyukom ! Estók ügyese, egy kuk- kintást sem értek én az egészből! — Hászen várjék ke ! Ezután lesz még csak az komédia, de meg. . . Még akart valamit mondani, hanem a csengő szavára elhallgatott. Pár pillanat múlva a függöny ismét felvonult. A színpad egyik szegletében, a néző közönséggel szemben, a falhoz támaszkodva ülőhelyzetben, lehunyt szemekkel aludni látszott a paró- kás tógaszerü öltözetben levő Kopár direktor. A másik szegletben, ölében egy kis Schaksperenól meg van. Ábrányi Emil szerint Hamlet ez után a jelenet után 24 óráig sem élhetne tovább. De ha a király megöletné rögtön Hamletet, nyilván bizonyságot tenne bűnösségéről. A dolgot az egész udvar Hamlet őrültségéből magyarázza, senkinek sem jut eszébe gyanakodni a királyban (kivéve a Hamlet által beavatott Horatiót.) A mi pedig a királyt magát illeti, az sokkal nagyobb gazember, semhogy ne értené, ki ellen van felállítva az egérfogó, ha Hamlet nem is árulja el magát. S utána intézkedéseket is tesz, hogy Hamletet eltegyók láb alól az ismeretes módon. Ennél gyorsabb intézkedést tenni, ha Hamlet akár mit csinál is, az ószszerűség tiltja őt. Pedig ő, mint gazemberhez illik, okos ember is. íme a nem lehetetlen, de az eredetit élesebbé, frappánsabbá, hogy ugymondjam elmésebbé tevő színezés. Ezt csak franczia tehette; nem a nő, hanem a franczia. De az ő Hamletje egyéb jeleneteiben is ilyen szenvedélyes. így Oféliával, kinek oly ádáz harsogással zúgja fülébe az ártatlan lelket gyötrő kegyetlen mondásait, hogy a szegény leány nem tudja állva végig hallgatni, letérdel, befogja a fülét, mintha villámok csapásait fogadná. Az őrültséget tettető Hamlet szenvedélyétől korbácsolva néha csakugyan az őrület küszöbére jut; igy ebben a jelenetében is. Erről a jelenetről mondja Heine az ő lefordíthatatlan szép prózájában : „Ach ! das ist der Fluch schwacher Menschen, dass sie jedes mal, wenn ihnen eine grosse Unbill widerfährt, zunächst an dem Besten und Liebsten, was sie besitzen, ihren Unmut auslassen.“ És anyjával való jelenete. Micsoda szenvedély izzott ebben a jelenetben 1 Vád, felelősségre vonás, észre, megbánásra térítés . . . Valóban hasonlította magyar Shakspere darabjának, a Bánk-bánnak azon jelenetéhez, mikor Oertrud Bánkot magához hivatja „szikrát okádó vére éktelen dühében.“ Hasonló lelkiállapottal megy anyja elébe, szintén hívásra, Hamlet. S végül a párbaj. Iszonyú küzdelem, szünetekkel megszakítva. Bernhardt S. franczia szelleme ebbe a jelenetbe is be tudott valamit vinni nemzete karakteréből. Azt a vonását, hogy szereti a frappánst, megdöbbentőt, vázatlant. Shakscsecsemőt tartva ugyan csak ily helyzetben volt látható a direktorné. Siri csend honolt a zsúfolt teremben. Minden szem a színpadra tekintett kíváncsian lesve a történendőket. Kopár uram, látszólagos álmából hirtelen felriadva, megdörzsölte szemeit aztán sejtelmes hangon kezdett kiábálni: — Mária ! Mária ! Természetes, hogy a hivó szózatra felébredt a megszólitott s ijjedten kérdő : — Jaj, jaj! Mi az ? A publikum még lélekzetét is visszatartá. — Angyal jelent meg álmomban. Nagy fényes angyal. Figyelmeztetett, hogy nagy veszély fenyeget bennünket, különösen meg gyermekünket. Megparancsolta, hogy fussunk el e földről messzire, a pogány Egyptom földjére. — Oh József 1 — szólt a nő — ha igaz a mit beszélsz, fussunk, fussunk, siessünk. És felálltak mindketten. A közönség meghatottsága teljes volt. A két alak megkezdte futását még pedig ilyetónképen: először a színpad elejére jött, itt megfordult, aztán lassan — lassan az oleanderek között az ajtó felé szaladt.
