Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-17 / 3. szám
„HETI £> Z E M L E“ í3-ile szám.) 3 Isten képére teremtett okos és értelmes, tanítható és kimivelhető lényei a Teremtőnek, de mindvégig egész életükben fél vadállati módon tengődnek, mert nincs számukra iskola, nincs; számukra munkahely. Ezek a müveit társadalom számkivetettjei, páriái. Pedig a vak is megtanítható Írni, olvasni, a földrajzi és természetrajzi stb. hasznos ismeretekre, a néma megtanítható beszélni és bármily hasznos kézimunkára, úgy hogy nemcsak versenyez a hallóval, de sokszor felül is múlja azt. S mégis mintegy 5—5 ezer tanköteles korú (6—12 éves) vak és siketnéma gyermek van, ki iskolázás nélkül maradván, Istenre és az emberi társadalomra nézve elveszett, elveszítvén- benne egy-egy munkás polgárt a haza is. Dr. Wlassics Gyula a humánusan érző század üterére tevén kezét, felismerte e fogyatékosok taníttatásának szükségességét, intézkedett, hogy az állam és társadalom közös akarattal és áldozatkészséggel biztosítsák lehetőleg valamennyi ily fogyatékosnak a taníttatását. 0 maga az állam nevében jó példával járván elül, a költségek nagyobb részét, a tanárok fizetését magára vállalta úgy hogy a hatóságoknak csupán egy iskola-helyiségről kellene most már gondoskodniok. A gyógypaedagogiai országos szaktanács, a mint ennek a hozzánk beküldött múlt évi jelentéséből látjuk, teljes önzetlenséggel szolgálja a fogyatékos érzékű embertársaink tanitási ügyét s a mely törvényhatóság a közelebbi módozatokra, szervezésre, költségvetésre véleményt, tervezetet óhajtana nyerni, azt a legszívesebben megadja Borbély Sándor országos szaktanácsi előadó, a váczi kir. országos siketnéma-intézet igazgatója. Városunk, megyénk, társadalmunk, lelkes, minden magasztosért buzgó vezórférfiait, honleányait és jótékony egyesületeit ezennel felszólitjuk: kezdjék meg az 1900. évet a nemes jótékonyság azon istenies gyakorlásával, hogy adjanak tanítást és nevelést elhagyatott embertársainknak: a siketeknek, vakoknak és kép. hülyéknek lőle; benne ül, mert az élet követeli. így élnek ez emberek az árnyékvilágban. — És ebben egyáltalában nem volna kivétel ? kérdeztem. — A kivétel csak erősiti a szabályt, feleié a káplán. Az emberiség még mindig nagyon hátul van attól a ponttól, melyhez ha hozzá ér, az embereket embereknek fogja látni; még mindig messze áll attól a felfogástól, melyet általános emberinek nevezünk. Még ma is, a ki nemesnek, urnák születik, az abban a csalódásban él, hogy az ő családja régibb mint azé, a ki szegény házból lépett ki az életbe s kinek ősei elfelejtették atyái nevét feljegyezni. De hány embernek gyengéje az, hogy nem tekinti az embert, kivel dolga van, önálló egésznek, hanem mindig utána keres, ki is volt az apja, az ősapja? A világ ezen eljárását tapasztalnia kellett az isteni Tanítónak is. Beszélhetett isteni szeretettel és tudománynyal, egy ácsnak a fia. Még a világ világosságának is megtalálták az árnyékát: egy ácsnak a fia. Mondhatta magát Názárethben Istennek egy ácsnak a fia ! Pedig, ha királyi vér folyt is ereiben, éppen azért lett szegónynyé, hogy a dölyföt megalázza, egy ácsnak a fia. Barátom elhallgatott. Neki igaza van, Hamlet és Sarah Bernhardt Hamletje. Irta: Weissmann Béla. A szegény dán királyfi alig töprengett annyit azon, hogy mit csináljon az ő gazember nagybátyjával, a mennyit az ő jelleme, sorsa rejtélyének megfejtésén törték a fejüket a múlt századtól egész az utóbbi napok Sarah Bernhardt-Harolat kritikusaiig bölcselők, esthetikusok, színészek. Elmondták ezt az idestova háromszázesztendős sphynxet gyávának, kinek nincs mersze leszúrni Clau- diust (Schlegel); vizsgálóbírónak, a ki bizonyítékokat keres a király ellen* hogy ledö- fése ne merénylet, hanem Ítélet legyen egész világ szemében (Werder); Goethe, kinek egyik érdeméül tudja be a dramaturgia története, hogy a múlt században ő értette legjobban Hamletet, szép képpel egy pompás tartó-edényhez hasonlítja, melybe tölgyfa került, pedig csak kedves virágok befogadására való; a tölgy gyökerei kiterjednek s cserepekre zúzzák az edényt („Vilmos mester tanuló-évei.“) Vagyis prózában : olyan tett kötelezettsége nehezül a lelkére, melynek véghezvitelére nincs elég ereje. Rámondták, hogy idegbeteg; hogy az érzelmek rabja (nem a beteges, hanem a szívből elemi erővel patakzó érzelmeké), s ezektől nem tud eljutni a tettig, (Alexander Bernát) és még nem tudnám, hányféle elméletet, melyeknek részletes kifejtése egy egész kis könyvtárra való kötet-csomót eredményezett. A kérdés lényege mindenütt az: miért nem öli meg Hamlet a királyt? Ezen fordul meg, s ezen hiusul meg minden Hamlet- theória. Kétségtelen bizonyságu megfejtése ennek mind a mai napig hiányzik, s azt hiszem, hiányozni is fog mindig. De azért Hamlet-magyarázók mindig lesznek. Annak a lakatnak, mely a Hamlet titkát zárja, nem lelték meg a kulcsát, s ki tudja, meg fogják-e lelni! De keresni mindig fogják. * Mondjunk ki egy merész szót. Azt hiszem, hogy Hamlet sorsa — bár ő a legmélységesebb jelleme Shaksperenek —■ bizonyos tekintetben nemcsak jellem, — de sorstragédia is. Miből magyarázzák most a Hamlet végzetét ? A halogatásból, a fontolcsak abban téved, hogy e miatt szomorko- dik. Egyhamar ez másképen nem lesz. Mert ahhoz, hogy az emberek egymásban önmagukat becsülni tudják ; ahhoz, hogy az emberek ne igyekezzenek egymásnál külömbek- nek látszani, a keresztény szeretetnek nagy fokú műveltsége szükséges. Finom érzék, modor a társaságban; biztos önuralom, őszinte szives bizalom, önismeret és szerénység, kevéssel való megelégedés, — az erényeknek egész kórusa, mind hozzá tartozik a keresztény műveltséghez. Ehhez nevelés kell és nem elég a tudomány; ajlegnagyobb tudós is lehet — neveletlen, ideges. Ma a becsületet tudó, nevelt paraszt fél az úri embertől; a szó jelzői értelmében vett paraszt gyűlöli az urat; a merész, tudákos, neveletlen paraszt ki akarja pusztítani az urat. Ezt látjuk lent. Fent pedig a műveltebb társadalomban készen van a hivatalok nagy létrája, hol minden fok lefelé árnyékot, felfelé pedig kényszerült világosságot vet: egy valódi árnyékvilág. Igaza van az ón barátomnak: árnyék- világban élünk, mert az élet hideg és sötét- És a kivétel? Még nem szabály. —tó. gátasból, mely saját szavai szerint halványra betegiti nála az elhatározás egészséges színét. Ez a halogatás kétségtelenül jelleméből folyik s sorsa egészen jellem-tragédiának tetszik. De tegyük föl, hogy Hamlet az első felvonás végén, miután a szellemmel beszélt, rögtön megöli Claudiust. Nem kellene-e ebben az esetben a tragédia erkölcsi igazságszolgáltatása alapján ép úgy elpusztulnia, mint a hogy igy elpusztul? Ennek a maga perében, fiúi sérelme ügyében önmaga bíráskodó ügyvédnek nem ott függ-e a Damokles pallosa a feje felett, akár gyorsan végez Claudiussal, akár hosszú gyötrődések után ? Ebben az adott helyzetben, hogy neki a szellem felhívására, fiúi szeretető zörgetésére oly tettet kell magára vállalnia, melyhez erkölcsileg joga nincs, ebben van az ő tragikuma. Mennyire igaza van Goethének, mikor azt mondja, hogy a feladat öli meg Hamletet. Valóban egész tragikuma benne van ebben a két sorban: Kizökkent az idő; óh kárhozat, Hogy én születtem helyretolni azt. Nem a halogatásban, hanem ebben a borzasztó helyzetben van az ő tragikumának magva. A boszuállás feladata egy érzékeny lelkiismeretű ember vállára helyezve — ime a tragédia. A fiú, a kinek apja haláláért kell boszut állania — ebből csak tragédia származhatik, ha rögtön végez is a király- lyal. De Hamlet nem teszi ezt, hanem iszonyú Aelki kinok közt, először azzal az ürügygyel, hogy teljes bizonyosságot nyerjen, majd azzal, hogy kedvezőbb alkalmat vár meg (mikor a királyt nem Istennel békülve, hanem bűnös örömei közepette szúrhatja le), felvonásról felvonásra halasztja tettét s közben oly bűnt követ el, mely életét követeli en- gesztelósül. A britt szellemóriás a tragikai kifejlésnek ezt az útját dolgozta ki a tragédiában, de mondom, hogy Hamlet sorsa épúgy tragédia íesz vala, ha elvégzi rögtön azt, a minek halasztásában látják sokan az ő végzetét: a király legyilkolását. Rámutatván erre a lényeges, tudtommal még ki nem emelt körülményre, kérdjük most már, miért halogat Hamlet? Erősen hiszszük azért, mert az ő páratlan finom lelkiismerete érzi, hogy a tett végrehajtásával önmaga alatt vágja el az erkölcsi tőkét, saját erkölcsi létének alapja ellen támad föl. Lehetetlen, hogy Hamlet érzékeny lelkiismerete ezt ne érezze. És épen azért, mert érzi, ez bénítja meg az ő egyébként oly tevékeny gyors elhatározásu kezét. Ez az oka az ő gyötrelmes vergődésének. Tehát, mondhatják önök, Hamlet, ez a monológjaiban lelke legelrejtettebb zúgaiba belevilágító önismerő, ezt sehol sem említi. Nem. De ebben az elhallgatásban egy mélységes psychologiai igazság van. Hamlet nem meri magának feltenni a kérdést: mi lesz azután, ha ő megölte a királyt, mert akkor lelkiismerete nemcsak visszatótetnó hüvelyébe, de el is dobatná vele a kardot. Sokkal lelkiismeretesebb annál, semhogy ne igy történnék vele. Evvel a kérdéssel nem mer szembe szállani, nem meri magának feltenni, mert akkor rögtön be kellene szüntetnie a hajszát Claudius ellen, Istenre, a törvényekre bízva őt. A bűvös palotának az a mesebeli szobája az, melybe nem mer belépni, mert megsemmisülésével járna. De tudja, hogy van egy ilyen szoba, s ez megbénítja tetterejét. Ez, csak ez lehet a fő oka Hamlet habozásának, halogatásának. Máskülönben nem lehetne megérteni, miért késlekedik ez az egyébként
