Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-03-01 / 9. szám

2

absolut uralma. Megszűnik a nemzetietlen politika, mely klikkérdekekért nem pirult kizsákmányolni a lakosság millióit. Megkezdődik az ország természetes fejlődése, melynek eddig útjában állottak a molyok, sokszor észrevétlenül is őrive, emésztve annak életerejét.

Visszanyeri a polgárság szabadságát, a hivatalnokok pressiója, törvénytelen összeírások és választási elnökök basáskodása, szurony, pénz és adóhátralékok czimén nem fogják megfosztani a lakosságot alkotmányos jogától.

Reményünk van hozzá, hogy azon eszközök igénybevételétől sem fog elzárkózni az uj kormány, mely ele az ipar és a gazdasági viszonyok javítására szükségesek.

Ma mondja el az uj kormányelnök a képviselőházban programm- beszédjét, melyhez, tekintettel az ő egyéni és politikai karakterére, a legszebb reményeket fűzhetjük.

Ezek azok a sikerek, melyeket az ellenzéki pártok állhatatos kitartása és dicsőségteljes küzdelme szerzett a hazának.

Az iljuság sérelme.

A helybeli kir. kath. tanítóképző intézet ifjúsága megbotránkozva azon jogosulatlan támadás felett, melyet a „Nemzeti Iskola“ hasábjain valaki „Polgári iskolai“ álnév alatt intézett a képezde, annak tanári kara és növendékei ellen — egy közleményt küldött be hozzánk, melyben mig egyrészt a megbántott önérzet szava nyilatkozik meg, másrészt a hevétől elragadott czikkező nagyhangú kijelentéseit kellő értékökre redukálja. Az ifjúság nyilatkozatát a következőkben közöljük:

Némelyeknek az a rósz szokásuk van, hogy belefognak mindenbe anélkül, hogy meggondolnák tettüknek helyes vagy helytelen voltát. Az ilyen urak rendszerint feltűnési viszketegben szenvednek. Perezegte- tik tollúkat egész a hitványságig, nem retgyülékével. Mózsi bácsi ekkor már előkészíti a második üveget.

Kevés jut, de kutya módon jól esik. Minek bizonysága az itt ott felhangzó „Jhajja, csuhajja.“

Miután pedig kellőképen töltözködének és mielőtt a falut végig rónák ékes melodrámákat zengedezve, azuj legény kötelessége közkívánatra hangjának minamüségét bemutatni. S ehhez már nem is kell sok nógatás, a menyiben már a hőokozta kitágulás hatása alatt úgy is megnyilatkozik, kifejezését óhajtván adni belső érzelmeinek.

Még azt mondják, boros vagyok,

Mert egy kissé ingadozók :

Lám a nád is ingadozik,

Pedig mindig vizet iszik.

Családi nóta. Az ősapja is ezt énekelte. De ment is, a mit bizonyít az az osztatlan tetszés, mely minden arezra a „belső ránga- tódzás“ utolérhetetlen képét varázsolta. Szóval ez is kivágta a rezet, mint már sokan. Az ilyformán megnyilatkozó tehetséget vasvillával sem lehetett benne agyonütni. Kár is lett volna, később hasznát vette. Nem hamar terem olyan nótás legény a faluban mint ő volt. lllőképen utána is néztek, midőn eljött az a borongós október, melyben neki menni

ÉTI SZEMLE“ (9-ík szám.

tennek vissza a legképtelenebb állításoktól, azt hivén, hogy egy halmaz szófröcscsel megtántoritják a közvéleményt, s magukat tolják fel annak irányitó szelleméül. Jól ráillik az ilyen hányi-veti urakra a latin közmondás szava: „Si tacuisses, philosophus mansisses.“

Egy ilyen gőgjében elbizakodott és tudatlanságában sajnálatraméltó „Polgári iskolai“ ur ment neki a „Nemzeti Iskola“ febr. 4-iki számának, hogy „ Újabb botrány“ ezimü czikkóvel valami sensatióst provokáljon. Pellengére állította képzőintézetünket, tanárainkat, végül minket.

Amit keresett, megkapta érte a Heti Szemlében, a Magyar Államban is. Ha elolvasta azokat a czikkeket, szégyenkeznie kell önmaga és a világ előtt korlátoltsága miatt. Mi nem is foglalkozunk vele részletesen, csak azon nagyhangú kifejezéseire reflektálunk, melyek közvetlenül minket érintenek. A többek között azt állítja, „Polgári iskolai“ czikkező, hogy „felekezeti intézetnek még elemi iskolai diplomáit sem respektálja a világ.“

E kijelentésből azonnal szembeszökő, hogy nem tudja mit beszól, de mégis beszél mert amint látszik, kötekedő kedvében van. Megbocsátjuk neki. Sok ember áll a pillanat hatása alatt, midőn nem képes elbírálni, hogy szavaiban a kellő tartalom is meg legyen.

De hogy a felekezeti képzők oklevelét, tudva azt, hogy a kivánalmaknak teljesen megfelelők, tiszteletben tartja a társadalom, abból is látszik, hogy ezzel az oklevéllel kezében épen úgy mehet az ifjú polgári iskolai tanitó-képezdébe, vasúthoz, postához, épenugy megkapja a katonaságnál az ön- kóntesi évet, mint azzal, amelyiket állami képezdében pecsételtek meg. Sőt azt is megsúgjuk a czikkiró urnák, hogy ezzel a diplomával nagyon szívesen állítanak bennünket tanítóknak állami iskolák élére.

Lehet, hogy mi nem vagyunk olyan dón Jüanok, olyan gigerlik, olyan jó tán- ezosok, mint egyik másik talán önhöz hasonló állami képezdei növendék, de igenis tanitójelöltek vagyunk, kik majd a kezünkre

kellett. Elment katonának. Mindenütt megállta a helyet. Kivéve mikor Paduvában feküdt, és mikor az a bolond nimet golyó a fülébe kapaszkodott. Mert biz akkor elesett. De felállott és ettől a percztől datálódik az ő művészi hivatása. Be is mutatta, mihelyt hazajött. És erre nem kellett soká várni. Elbocsátották félfüllel, de páratlan zenei hallással.

Az igazi tehetség csak nem vész el. Néha a sors ugyan okvetetlenkedik, de elóbb- utóbb félre áll az útból. Ha nem is epithet mindenki fából vashidat, nem vásárolhat Piombó képeket, sőt tetszése szerint meg sem bolondulhat, de azért lehet nemzetközi füle és országos hangja, mivel nemes paszszióját többé-kevésbbé kielégítheti.

Példa rá Harkály Tóni. Az erős akarattal szemben megtörnek a lehetetlenség hullámai. Hányán jövendölték róla, hogy soh’ se lesz belőle prédikácziós halott. Oh a rósz nyelvek. Tessék, hogy ráczáfolt a jövendőmondásokra. Alig tette be lábát szülőfalujába, már is oly közel került a helyhez, hol halotti predikácziókat tartanak.

Mert úgy tessék képzelni a dolgot, hogy azon időben, melyben a mi Tóni mesterünk hazakerült, nem volt kántorunk. Hirdettünk

bízott iskolában akármelyik államilag végzett kartárssal ki fogjuk állani a versenyt. De ne menjünk mélyebben e tárgyba, mert könnyen megeshotik, hogy oly hurt találnék érinteni, mely az állami képzőknek Achilles sarka. Én is állami képző növendéke voltam ezelőtt, ismerem minden csinját- binját az ottani életnek.

Épen ilyen roszakaratu és tendentió- sus állítás, hogy egy kópzőintézetet (természetesen felekezetit, mert államiról ilyet nem szabad feltételezni) végzett növendék ne bírjon annyi készültséggel, mint egy polgári iskolai tanuló. Ilyet önnek nem fog elhinni senki, ha ntégegyszer olyan nagy hangon mondja is. Különben nehogy megsértsük önt, lehet, megengedjük, hogy az ön növendékei mindmegannyi kis Aristotele- sek, vagy Dantonok és velünk versenyre kelve, legyűrnének bennünket, de tisztelettel kérjük, móltóztassók ezt a körülményt a kivételek sorába iktatni és az ön szakszerű, s magas színvonalon álló vezetésének szá tulajára Írni.

Azt is felhozza tisztelt czikkező ur mint a felekezeti képzők egyik gyenge oldalát, hogy oda elemi iskolai készültséggel vesznek fel növendékeket. Eltekintve attól, hogy ez az állami képzőkben épenugy divatos és a törvény értelmében megengedett dolog, mint a felekezeteknél, legyen szabad kijelentenünk, hogy ön ítéletében itt is elfogult. Szó sincs róla, hogy akad az ilyenek között sok gyenge növendék, az elbukik és nem halad tovább, de sok esetben az elemi iskolából kikerült ifjak igen jó anyagnak bizonyulnak. Hogy ne említsek több példát, pár évvel ezelőtt végzett épen a szatmári tanítóképzőben egy ilyen elemi iskolás kitüntetéssel, ki most a budai paedagogium mathema- tikai szakának jeles növendéke.

Azt is mondja ön „Polgári iskolai“ ur, hogy „a felekezeti képzők silány tanuló elemeivel csak nagyon primitiv keretben mozoghatni az egyes tantárgyak tananyagának feldolgozásában. Szeretném Önnek szemébe vágni azt a primitiv keretet, akkor azt hiszem, vagy tisztábban látna, vagy absolute nem látna. Legalább hozott volna fel egy konkrét esetet, akkor meghajolnék előtte,

pályázatot kétszer, háromszor, de ne adj Isten, hogy valaki belebotlott volna. Temetés pedig akadt, de vállalkozó szellem sehol a láthatáron. Végre is szemes kurátorunk felé terelte a közfigyelmet. Nem csoda. Az öreg miséken ő volt a hangadó. Meghívtuk kisegítőnek, el is fogadta. Soha meghatóbb temetéseken nem leszek, mint a melyeket együtt végeztünk. Ki sirt, ki könyezett, de olyan egy sem akadt, a ki meg ne indult volna, mikor rázendítette : Circumdederunt me . . .

Valóságos hivatásos kántor lett és a korral haladt a tudományokban is. A kalapács ritkábban verte a taktust, de annál gyakrabban lehetett hallani a háza táján, hogy énekpróbákat tart. Már pedig a ki az efféle művészetnek csak a legelemibb részében is jártas, az tudja, hogy gyantázás nélkül sti- molni nem lehet. Az ezred trombitás is akkor fújta a legszebb marsot, mikor a fúvót meggyantázta. Tehát ő is gyantázott, de csak mértékkel. Igaz, hogy mindig öregebbel.

Történt aztán idők múltával, hogy egy ilyen alkalommal tulgyantázott, minek eredménye veszedelmes dissonantia lett. Igaz, hogy nem egészen az ő hibájából, belekot- nyeleskedett az asszony, a felesége. Ennek ugyanis kedélyét a műélvezet annyira fel-