Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-12-20 / 51. szám
2 HÉT T S Z E M L E“ (öl ik szám.) félesztendő alatt foszlányokra szaKJ . kadtak legszebb illúzióink, nem maradt belőlük más reménysugár mint a küszöbön ólálkodó quótaemelés. Ezzel kedveskedik a magyar kormány e szegény haza földhözragadt népének karácsonyi ajándék gyanánt. Szomorú kriszkindli. A kodét után szebbet, jobbat reinéll- tünk. Az önkényuralomtól szívesen vettük volna, mert bele voltunk törődve, hogy csak megaláztatásokra lehet várnunk. Az igazság korszakában egy kissé nehezen esik ez a kemény dió. Nem tudjuk megérteni, mint lehetséges az, hogy azok a férfiak, akik tavaly nyíltan, az ország színe előtt kimondották, hogy a kvóta felemelésébe semmi szin alatt bele nem mennek, ma hidegvérrel adják reá szavazatukat. Ez a köpe- nyegforgatás a múltban már nem is lett volna feltűnő. De most! . . Épen most, midőn a politikai erkölcsök átalakulását hirdetik, bizony nagyon furcsa tránsmutátió. Vagy talán megváltozott a nemzet anyagi helyzete, erejében megizmosodott, kiapadhatlan jövedelmi források tárultak elé? . . . Talán valami aranybányát fedeztek fel Chorin és társai, akik tavaly a quótafelemelését körömszakadtáig ellenezték?... Lehet, hogy fedeztek, de ott bizonyára ők magok a bányászok és nem ez az istenadta nép. A nép, — az fut, menekül ez elől a szép karácsonyi ajándék elől. Jobb hazát keres, mert itthon hazátlanná tették öngyermekei. Zempléni megye alispánjának jelentése, — mely hírrovatunkban látható, megdöbbentő adatokkal szolgál, miként iizi, kergeti ki a nyomor otthonából a nemzet őslakosait. Hát ilyen a megizmosodás, mely az eddiginél nagyobb terhet is elbír? .... Ung, Bereg és Márama- ros megyékben éhínség fenyeget s bizony nem rózsásabbak az állapotok különösen a felvidék más megyéiben sem. Az alföldön meg a socializmus kisért. Miért ? . . Bizonyára meg van elégedve sorsával a lakosság. Szomorú nóta az, melyet odafent húznak a szegény magyar ember talpa alá. Maholnap bocskorra valója sem lesz már, — mezítláb kell majd neki járni a kállai kettőst, hogy legyen a német sógornak prémes bundája meg lagos czipője. Azok a nemzet-óriások, kik tavaly oly nagy önérzettel verték mellüket, hova lettek, mivé törpül- tek ? . . Nem maradt belőlük még hírmondónak sem. Egyedül a függetlenségi párt, no meg a néppárt, ez a sokat üldözött és rágalmazott fajzat meri felemelni szavát a nép megrontása ellen. Mitsem ér. A többség szavaz és dönt. A koczka el van vetve. De vájjon az a többség melynek egy része álláspontjának megtagadásával, a jog és igazság nyílt arczulütésével hajt fejet az osztrák követelések előtt, kapott-e erre nemzetétől felhatalmazást. Nem kapott. És mégis szavaz a nemzet nevében, a nemzet megbízása folytán derűre borúra. Kérdezzék meg csak azt az éhséggel küzködő parasztot, mondja meg igazán, nem bepálinkázott fejjel és megkent marokkal, akarja-e, hogy ez az ország évenkint 18—20 millió forinttal többet fizessen a közös háztartás czéljaira, hogy Ausztria ugyanannyit megtakaríthasson magának. Józan ember, jó hazafi ilyet nem cselekszik. A képviselők közül mégis nagyon sokan meg fogják szavazni. Többen mint nem. Es hozzá azt mondják, hogy ők józanok és jó hazafiak. A nép nem ért a politikához. Nem tudja, mi szolgál neki javára. Végre is ezt politikai szükséglet kívánja. Dehát kérdjük, mi is az a politikai szükséglet? . . . Mondjuk ki, hogy egy kétszarvu valami, melynek elágazásai közt a táplálékot adó emlőt hiába keresed. Nincs olyan politikai szükségletre semmi szüksége egy ország népének, melybe' ereje bele fog roppanni. De ne menjünk tovább! . . . Megkondult a harang karácsony estére. Siessen minden jó keresztény az Isten házába, kérje a Jézuskát, adjon már végre valahára ennek a nemzetnek kriszkindlibe jobb politikusokat, s azoknak szivébe több lelkiismeretet, hogy belátván a nemzet valódi szükségletét, leikök legnemesebb he\ ével siessenek segítségére ennek az agyonsajtólt népnek. Kinek-kinek a maga módja szerint boldog ünnepet kívánunk. Az uj rend. Barátai vagyunk a haladásnak. Megtapsoljuk a tudósi, a ki az emberi értelem előtt csak egy fokkal is szélesebb látókört nyit meg, szívesen tüzűnk borostyánt azon államférfiu homlokára, a ki a népjog, a szabadság, egyenlőség és teljes szabadság ügyét egy lépéssel is elébbre viszi. De nem szeretjük az idegen minták szolgai utánzását s nem helyeseljük a reformokat mindaddig, míg a talaj nincs kellőleg előkészítve azok befogadására. Nálunk divat ma a külföldet jóban, rosszban követni. A polgári anyakönyv vezetéssel és polgáriházassággal is csak azért róttak újabb terheket az adózók vállaira, mert hiszen Francztaországban és Olaszországban is igy tesznek. Ma látják államférfiaink, hogy ezek teljesen feleslegesek voltak ; sőt káros hatást gyakorolnak a nép valláserkölcsi életére. . . de már álszégyenből nem akarják visszavonni. így leszünk az uj perrendtartással is. A művelt nyugaton érvényben levő törvényeket majdnem szószerint lefordította s hirtelen, minden átmenet nélkül Magyarországra nézve is kötelezőnek declaráltatja az illetékes forum. Pedig, amint egy külföldi becses viráMtkor aztán valakinek már a „Tárczá-“ jában összegyűl egy kis bélés, akkor igy gondolkozik : Hohó, ezt kamatoztatni kell! Ezt kölcsön adtam egy lap olvasóinak, most már ki a nagyvilágba ! És keletkeznek könyvek és könyvek — a könyv piaczon. Legtöbbje fordítás, más része egy kis kísérlet — a piaczra ! A piacz! Oh ez a mai könyvpiacz! A mi történik a merkantill világban az áruczikkekkel: ugyanaz van a köny vpiaczon is. Kufárok jönnek ma a kínálatra és gyönge közönség áll a — vételre. * * * A könyvpiacznak is csarnoka van éppen úgy, mint a zöldségnek ! Ez a baj, ezért nem tud az igazi iró érvényesülni! Próbálkoznak ! Hát hiszen — ha a tárcza sikerült; szerkesztők, komoly emberek kinyomatták, elbírálták, akkor aztán a közönségnek csak egy kötelessége van. Megvenni t Tárczával kezdette. Remélli, hogy a tárczája lesz belőle — megtömve, Ez a baj ! A valódi, igaz Írók már nem mernek a tárczába Írni, mert — a „Tárcza“ rovat lejárta magát. Költségük nincs 1 A közönségre mit számíthatnak ! Egy idealista ugyan azt mondotta : — Bátran kiadtam munkámat, mert rengeteg ismerősöm van. Kinyomatta az előfizetési felhívást és arra legtöbb ismerőse ezt mondotta : — Derék fiú, jól ismerem, csak megküldi — tiszteletből. Most mi történt ? Az iró várta, hogy ismerősei előfizetnek, mert jó ismerősei. Az ismerősök meg azt hitték, hogy csak megküldi az iró, mert hiszen jól ismerik. Nohát barátom, ilyen a ti tárczátok ! Ebből a tárczából nevelnek aztán a lapok Írókat, kik a könyvpiacz csarnokába felemelt fővel jelennek meg! És fájdalom 1 Úgy járnak, mint az egyszeri tolnai sváb legény. A ki nagy örömmel jött haza a vásárról és azzal okolta meg vigságát, hogy nem is verték nyakon, pedig egész nap a laczikonyhák környékén járt. Hát igy vagyunk ma mi is 1 Ott járnak a „Tárcza irók“ a könyvpiacz laczikonyhája körűi, és dicsekszenek, hogy nekik sikerült, mert bár a könyvpiacz laczikonyhája körül jártak és még nem is verik nyakon. Mert nincs tisztességes kritikánk 1 Ma az iró maga fogalmazza meg munkájának kritikáját! És ezt kell tennie 1 Különben sem „Tárczá-“ját, sem müvét, meg sem említik ! A karácsony kiimája. Csicsereg a fecskepár az eresz alatt, gólya kelepel a házon, rengő vetésben zeng a pittypalatty, darvak V betűje száll a levegőben ... Jó is volna karácsonykor. A kis Erzsiké még csak 4 éves, de azért nem lehet rászedni. Tudja, hogy karácsonykor csak az emberek szivében olvad az élet jege a meleg szobában, az utczán a nagy bunda alatt; de künn azért bátran befagyna a gólya kelepelője. A nagyapa is a tüzeskedő pattogó kályhától legfeljebb a karácson yfa árnyékába vonul, mégis igy kezdi Erzsiké meséjét: csicsereg a fecskepár az eresz alatt. —- Nem hiszem nagyapa! vág bele Er-
