Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-11-29 / 48. szám

2

„H E T I S Z E M L E“ (48-ik szám.)

A „Cecil-egyesiiletek“ hivatása.

Irta es a szatmári hath. Cecil-egyesület 1899. nov. 26-iki hangversenye alkalmával felolvasta:

Pataki Lajos.

„Dicsérjük a dicső férfiakat, kik tudományuk által feltalálták a zene mértékét és Írásban is szerzettek énekeket.“ Sirák fia k. 44, 1. 5.

Ha idegen ember jön városunkba, e részen járván, az utcza másik oldaláról mindjárt szemébe ötlik ez a helyiség.

— Különös egy épület. Vájjon mi lehet az? Lakóháznak valahogy másképen szoktak építkezni; hiszen ablakai ajtóknak is nagyok volnának ! Talán valami templom az, torony nélkül; egy uj felekezetnek imádkozó helyisége.

A mi idegenünk feltekint az épület homlokára s meglátja ott az aranyos felírást: Ének és zene.

Lám, minő jó helyre jött ide közénk ; Tudja ő a német szállóigéből, hogy ahol énekelnek, ott le kell telepedni, mert ott jó emberek vannak.

Tehát mégis csak templom ez az épület, ahol az éneket és zenét különösebb módon is tiszteletben tartják; ahol eme szép- müvészeteknek buzgóbban is áldoznak. Lám, lám, mekkora magaslata, minő fejlettsége Szatmár kultúrájának ! A zeneművészetnek már külön iskolát emelt, a milyen csak kevés van országunkban ....

Idevaló ember nagyon jól tudja, hogy mi ez az épület ? Tudja, hogy az egy díszes kalitka, mely még dalos ajkú népére vár ; test, melyet alkotója meggyurt, de az éltető lelket már belé nem lehelhette; egy intézet, mely, mint ilyen, hivatása szerint való teljes körű működését tulajdonképen még meg sem kezdhette.

De különös. Ma szokatlanul, fülemilék hangja zendült meg a kalitkában, és fényes közönség szerencsélteti látogatásával az intézetet.

Mi az oka ennek ? Honnan verődött össze ez az éneklő sereg ? És mi czélja van mai fellépésével, zenéjével, énekével?

Csekélységemnek jutott a szerencse,

kompakk, de sehol semmi válasz. Hasonló elbánásban részesültek a keletiek, miért is kénytelenek valánk felhagyni a további kísérletezéssel irigy szemekkel nézvén a liba- czombok gyors tovatünését s nagyokat nyeltünk látva azt, hogy a borivás tekintetében mily folyékony stílussal rendelkezik az idegen. Hanem aztán törtéut valami. Miután amaz kellemes foglalkozását elvégezte, rágyújtott egy kantáros szivarra, aztán igy szólt:

— Na hála Istennek ! Evvel is készen vagyok.

Elképzelhetik kérem, mily nagyot néztünk e szavakra. Mivel az idegen abbahagyta obstrukczióját, bátorkodtam megkérdeni tőle :

— Hát tetszik tudni magyarul ?

— Persze, hogy igen.

— S miért nem felelt kérdéseinkre az előbb ?

Miért? Mert étkezésközben nem szoktam beszélni.

— Akkor — valószínű — hogy urasága jó módnak örvend,

— Igen. Dörgő Péter vagyok, nagy- kereskedő s udvari szállító.

— Szabad megtudnom, mivel méltózta- tik kereskedni ?

hogy megokoljam e fellépést és megfeleljek a mondott kérdésekre.

Mélyen tisztelt vendégeink 1 A Cecil- egyesületnek ma ünnepe van. Miután nov. 22-én védőszentjének névnapját a székesegyházban megülte, az egyesület, mely a nemesen szórakoztató dalokat sem veti meg, ez alkalommal mintegy kiegészitőleg még egy pár éneket ad elő inkább a saját gyönyörűségére. De mivel az ember úgy van alkotva, hogy a fájdalom a részvéttel enyhül, mig az öröm fokozódik : bátrak voltunk ez alkalomra a mélyen tisztelt közönséget is meghívni, hogy legyen tanúja, ha nem előrehaladottságunknak, legalább lelkesedésünknek ; fokozza örömünket részvételével, és szives érdeklődése szolgáljon nekünk buzdításul a jövőben való kitartásra.

*

Tűnődéseim közben mai ünnepünk felett egy megható kis legenda merült fel lelkemben. Cecilia, egy római főnemes ifjú hajadon, az ősrégi hires Metellusok családjának sarjadéka a 3-ik keresztény századból, pogány szülőinek beleegyezésével már mint gyermek, Krisztus hitére tért és ebben növekedvén, magaséletszentségével vonzó példaként tündöklött az akkor kegyetlenül üldözött keresztényeknek. A test és lélek kápráztató adományaival tetézve, fény és pompa között, gazdagság és jóllét bőségében, a bámulok és tisztelők nagy seregétől körülrajongva, Istennek jegyezte el magát szive szeplőtelen tisztasága örökös áldozatával. A világ ezt nem tudta. Az ifjú hölgy rangjához képest öltözködött, de a drága ruhák alatt sanyargató övét viselt.

Atyja anélkül, hogy őt megkérdezte volna, kezét odaígérte egy Valérián nevű, szintén előkelő pogány ifjúnak. Cecilia ös- merte családja hagyományait, atyja keménységét és hajthatatlanságát. Szorongattatásá- ban a keresztény vallás fegyvereihez nyúlt: imádsággal és böjtöléssel kért védelmet, segítséget az égtől. A legenda szerint megmegnyugtató isteni Ígéreteket kapott, melyek után lelke többé nem vergődött kínos tépelődések között. Valérián a menyegző napján megtudván jegyese szándékát, csakugyan tiszteletben tartá azt és miután bol— Libákkal.

— Hm I Libákkal. S kinek az udvari szállítója ?

— A bolgár fejedelem O fenségének.

Erre már érthetőnek találtuk eddigi

szótlanságát. Elvégre is mik voltunk mi hozzá — egy liba nagykereskedő és udvari szállítóhoz képest! —1 így bizonyosan nagy összeköttetései lehetnek.

— Nem dicsekszem, de a legfelsőbb körökben is otthonosnak érzem magam.

— S hogyan jutott ily fényes helyzetbe ?

— Hja kérem! az én életem története igen különös. Egy grófi konyhában a kuk- taságon kezdtem ; de leejtvén egy tálat, melyet a gróf a nagyapjának a nagyapjától örökölt, miután 25 kemény botot kiutalványoztak számomra, beállottam suszterinasnak. Mesterem fiának a fogát dulakodás közben egy alkalommal kiütvén, búcsút vettem e pályától is. Lett belőlem csavargó. Húsz éves koromban Amerikába vándoroltam s itt felcsaptam hordárnak, de uj hivatalom terhes lévén csakhamar beállottam katonának. Katonáóknál felvittem a mani- puláns őrmestersógig, de egy Ízben kapitányommal erősen összekülömböztem s igy távoznom kellett. Ekkor beszegődtem czetdog volt láthatni Cecilia védő angyalát, aki koszorúkkal, mennyei fényességében jelent meg, testvérével, Tiburtiussal együtt a keresztény hitre tért. Nemsokára mind a hárman vértanúhalált szenvedtek.

Cecíliának szobáját Orbán pápa mindjárt templommá avatta fel, és a kath. Egyház a kiváló szüzet mindenkor nagy szentjei között tisztelte. Cecilia, mint főrangú sze- mélyiség, példájával ezreket erősített meg a keresztény hitben. Nemes oltóág lett ő a pogányság vad törzsökében. És ki tudja, mennyi édes gyümölcsöt termett az! Lelkesülve a szent szűz példáján, mely az előkelőségnek oly nagy magaslatáról messze fénylett, ezrek térhettek a pogányságból a keresztény hitre.

Cecilia legendájában még egy mozzanat érdemli meg figyelmünket. Menyegzője napján fényes vendógkoszoru ünnepelt szülőinek házánál. A túláradó öröm és vigalom közepeit csak egy volt komoly, — Cecilia. Mig a vidám zene szólt, ő lelkében ég felé szállva zsoltárt énekelt, mondván: „Legyen szivem szeplőtelen, hogy meg ne szógyenül- jek.“ (Zsolt. 118, 80.) És ez a magasztos jelenet szolgált okul arra, hogy Cecíliát a kereszténység az egyházi zene védőszentjének választotta és őt e mai napig olyanul .tiszteli. Valamint, hogy egyházi ének- és zeneegyesületek az ő nevéről nevezik el magukat.

Nos, ez elég vékony szálacska, elég sovány adat a mai kornak túlérett Ízlésű embere előtt, akit már csak szokatlan gondolatbőség, tartalomgazdagság, földindulásszerű nagy mozgalmak, megrázó drámai tárgyak tudnak érdekelni. De ne feledjük a kort, melyben az a szegényes eszme támadt! Keresztény elődeink a jámbor ősök példáját követve, legapróbb ügyeiket is az Isten oltalmába helyezték. Lelkűknek erős hitével az örökkévalók iránt úgyszólván keresték az alkalmat, hogy az égbe f'ogózkodjanak. De viszont minél sűrűbben tették ők ezt kicsinyes dolgaik révén : a jelenvaló istenségnek eleven sejtése annál inkább tudta irányúm az ő gondolataikat és vágyakozásaikat; annyi val fejlettebb volt az ő erkölcsi érzékük és annyival jobb és boldogabb társadalmi és magán életük.

halásznak ; ez az élet sem tetszett, azért egy szép napon kereket oldottam a hajóról. Három napi bolyongás után egy nagyobb gyárvárosba érkeztem s az itt levő folyó partján sétálgatva észre vettem, hogy egy ember fuldoklik. Gyorsan vízbe ugrottam s kimentettem. A fuldokló egy dúsgazdag angol volt. Dusán megajándékozott s hálából felfogadott jószágigazgatónak. Uj és fényes állásomban ismerkedtem meg a libatenyésztés előnyeivel. Pár év múlva meggazdagodtam s ekkor előfogott a honvágy. Haza jöttem, egy mintagazdaságot vettem s hozzá fogtam a libatenyósztóshez. Reklám utján tudomást szerzett felőlem a külföld is s igy lettem udvari szállítóvá és most pihenek babéraimon.

— Valóban tarka élet! — szólt Csontos Tóni s a befejezés után magam is szeretnék hasonló babérokon pihenni. így nyilatkoztunk mi is. Dörgő uram látva az érdeklődést megkapó előadást tartott a libatenyésztésről. Magyarázatának kiinduló pontja természetes a „rimái libák“ valának : szakszerű fejtegetései, gyors egymásutánban előadott érvei a libatenyésztés utján való hirtelen meggazdagodás mellett oly meggyőzőek voltak, miszerint mindhárman elha-