Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-11-29 / 48. szám

VIII. óvfolyam.

•lS»ik szám.

Szatmár, 1890. november Sí).

HETI SZEMLE.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egy évre------------— —---------— — — 3 írt — kr.

Fé

lévre------;----------------------— —-------1 frt 50 kr.

Ne

gyedévre------------------------------------------ frt 75 kr.

Ta

nítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 2 frt. Egyes szám ára 7 kr.

Felelős szerkesztő

ii A T>H ORY ENDRE.

A lap kiadója :

A „PÁZMÁNY-SAJTÓ.“

küldemények, pénzek, hirdetések, .«,! a i^nényí sajtó' czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vetetnek fel.

Nyilttér sora 20 kr.

A Inp meS-jtflenik minden szerdán.

Vegetálás.

A cselekvés — mondja egy kiváló bölcselő — a társadalom élet- nyilvánulása. Eszméket termelni, meggyökereztetni, elveket alkotni, terveket keresztül vinni, a bensőt külsővé változtatni ... ez a társadalom élete. És csak cselekvő nemzet készitliet hatásos pontokat a történelem folyásában. De talán az újabb társadalom általában lethar- giában sínylődik? Talán az anyag- elviiséget hirdető tudomány és önérdeket hirdető erkölcstan úgy megmételyezte a nemzeteket, annyira szétválasztotta az egyedeket, hogy egy közös akaratba, egy nemzeti érzésbe összeforrni képtelenek? Ellenkezőleg : a nemzetiségi eszme soha pregnansabb kifejezést nem nyert, és a szépért, nemesért soha jobban nem lelkesültek a nemzetek, mint napjainkban. Életét és vérét hozza a boer áldozatul a szabadságért; roppant erőfeszítéseket tesz a német, hogy honában a jólétet, a szellemi és anyagi kultúrát felvirágoztassa; éjét, napot egybe tesz a belga, hogy a jogállam, a társadalmi szervezettség mintaképévé tegye szülőhonát.

Csak Magyarország nem tesz semmit.

Sem a szabadság, sem a huma- nismus, sem a kultúra terén feljegyezni méltót nem mutat föl. Tengődik, vegetál napról-napra. Évek óta egész törekvésünk a quóta-kér- dés megoldására irányult. A parlamentnek hónapokon keresztül semmi munkarendje nem volt, a közigazgatást nem javítottuk, iparunkat nem fejlesztettük, a földmüvelós- ügyet nem emeltük, az egységes magyar államot nem építettük, mert minden figyelmünket arra kellett concetrálni, minden erőnket arra kellett gyűjteni, hogy a quóta kérdésben képesek legyünk Ausztriával sikeresen megküzdeni. És egyszer csak arra ébredünk föl, hogy megbizottaink : a delegátusok Ausztriával szemben elvesztették a játszmát.

Az osztrákok furfangja és taktikája lépre vitte delegátusainkat és ezek3°/(vquota-emelést megszavaztak. Ez a 3°/o kerek 5 millió forintot tesz.

Ehhez járul még az uj hajók, erődök építésére, a tisztek fizetésemelésére, a gyorstüzelő ágyukra szükséges milliók előteremtése.

Gazdáink nem tudják értékesíteni azt a csekély gabonát, a mi termett, kereskédőink egyre-másra buknak meg, iparosaink közül akárhánynak elárverezték már adó fejében a párnáját is . . . ilyen körülmények között legczólszerübb lesz a quótával együtt az adóvégrehajtók és csendőrök számát is emelni, mert a jelenlegi erők nem volnának képesek megfelelni ama nagy feladatnak, melyek a jövőben reájuk várnak.

De nem, a parlament nem egyezhet bele ebbe a merénvletbe.

Nem engedheti, hogy az adópréssel agyongyötörjék az eddig is nagyon megkínozottakat: nem engedheti, hogy kimenjen az országból az a sok inilló, a melyre itt is égető szükség van. Az ellenzéknek minden eszközt meg kell ragadnia, hogy a veszélyt elhárítsa fejünkről. Hiszszük, hogy a kormánypártban is többen vannak, kik elitélik a de-, legátusok eljárását. Hogy Apponyi a delegátusok egyezkedő gyűlésén nem volt jelen, az nem véletlenség- ből történt.

Az egész nemzet osztatlan együttérzése és hálája fogja kisérni a hazafias képviselők működését.

TÁRCZA

A liba-nagykereskedő.

Ismét hármán valánk: Janika, Csontos Tóni és én s ismét vonatra ültünk, hogy miután végignéztük a szegedi kiállitást, az édes szülőt. Időn kipihenhessük a nem hétköznapi fáradalmakat, mert úgy éreztük magunkat mindhárman, mint akit alaposan helybenhagytak. Fel is fogadtuk, hogy soha többé kiállitásra nem megyünk. Álmosan, bágyadtan helyet foglaltunk egy szakaszban. Nem érdekelt minket semmi, modernül szólva teljesen blazirtak valánk. Még csak egy pár perezünk volt az indulásig, amidőn beállított hozzánk egy tagbaszakadt úri ember. Kifogástalan öltözete ellentétben állott bajuszának és szakáiénak költői rendetlenségével. Két alaposan megtömött uti-táskát hozott utána a hordár, mig maga a jövevény, egy terjedelmes fiaskót szorongatott kezeiben. Megadással s csendes részvéttel szemléltük az idegent, ki miután elhelyezkedett, nagyot nyögött s egy „Jó napot“-ot mondott.

Három „Jó napot“ volt részünkről a felelet.

Az idegen arcza az bizonyos, hogy nem volt megnyerő, de még maga az ember sem. Kémkedve nézegettünk feléje s ily szemjátékban telt el vagy egy félóra. Ekkor aztán a helyzet -^változott. Az a bizonyos levette egyik táskáját s kinyitván azt, egy hatalmas sült libát vett elő. De már erre mi is megmozdultunk, mert három napi szegedi tartózkodásunk alatt egy por- czió halász-lót kivéve, tisztességes eledellel nem voltunk szorosabb érintkezésben. Iszonyú kínokat állottunk ki, midőn emberünk jóízűen falatozni kezdett s nagy szakértelemmel vagdosta az önfeláldozó libát. Oda néztem Janikára s láttam, hogy Ádám-csutkája heves tempókban mozog. Hát még mikor előkerült a czilinder is és nagyot húzott belőle a libás ember 1 Menten felálltam s bemutattam magam ; hasonlóan cselekedtek a többiek is. De hát tetszik tudni azt, hogy milyen a jelenkori bemutatkozás! Ketten mormognak valamit s egyik sem tudja tulajdonképpen, hogy is hívják a másikat, így voltunk mi is. Tudtuk a magunk mor- mogását, de nem az idegenét. Hanem ez mellékes ; a fő az, hogy megvolt a jogezim

a megszólításra. Legelőször Csontos szólalt meg :

— Hová tetszik utazni ? Semmi válasz : az idegen nagyot harapott s hallgatott mint a sir. Részünkről általános megbotránkozást keltett ez az eljárás. Jött Janika :

— Hová való kegyed ? Ismét semmi válasz; az idegen még nagyobbat harapott s hallgatott mint a tenger. Még jobban meg- botránkoztunk. Következtem én :

— Jó kérem, az a liba ? Újból semmi válasz ; az idegen kortyintott egyet s hallgatott, mint a czápa. Megbotránkozásunk tetőpontját érte el.

Összenóztünk mind a hárman, hogy mitevők legyünk. Azt gondoltuk, hogy idegenünk valami a legszigorúbb inkognitóban utazó exotikus fejedelem, vagy pedig azért nem beszél magyarul, mert nem tud magyarul; éppen azértjelhatároztuk, hogy ameny- nyiben Janika a nyugati, mi meg ketten Csontossal a keleti nyelveket kultiváljuk, ily módon intézünk ellenébe kirohanást. Közös barátunk — Janika — megvakarván fületövót, kenetteljesen szólitá meg a némán falatozót:

— Sprekken zi dáics ? Majd előkerült a „Párlo fránszö“ s az összes nyugati czakr