Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-02-08 / 6. szám
HETI S Z E M L E“ (6 ik szám). zatos, ingerlő. Szappanbuborékokat fuvogat, melyeken a gaz is bűvös színekben •pompázik ; melyeknek tükörképében szebb az a tündöklő, aranyos világ, mint ez a közönséges valóság. És mi felnőttek ? . . . Mi sok tekintetben csak koros gyermekek vagyunk. Nekünk is játék kell. Nekünk sem elég jó ez a köz napias lét. Végig ostorozzuk e világ mindenkori bajszerzőit, miként a gyermek az állatkertben megfenyegeti a farkast, amiért széttépte a bárányt. El-elmulatozunk egy képzeletvilágban, mint a gyermek az ő meséinek tündérországában. Kárpótlásul elvesz tett paradicsomi javainkért és vigasztalásul az élet bajai között a képzeletet kaptuk a jóságos Teremtőtől. És valóban, a képzelet termékei irodalomban és művészetekben az emberi szellem legszebb alkotásai. A képzelő tehetség áldása ugyan lelkűnknek, azonban a körülmények között bajainknak is forrása lehet. Érzékeny Iel- keknek árt a regényes elem az irodalomban. A képzelet beteggé teheti a kedélyt és rajongókat nevelhet az ő mértéktelen csapon- gásaival. Figyelemre méltó az egyszerű nép képzeletvilágában egy sajátság, mely minden időben feltalálható volt az emberiségnek amaz osztályánál. E sajátság a képzelődésnek a rémes, kísérteties és babonás felé hajlása, ezek iránt rendkivül fogékonysága és olyanok kigondolásában termékenysége. Az elemi népoktatás még mindig eredménytelenül küzd ama leikületi sajátságok ellen. Mert a ponyvairodalom számitóan és következetesen táplálja azokat, és a népnek idősebb tagjaitól átragad az ifjabbakra ama rémes, kísérteties és babonás históriáknak kedvelése. A miért aztán könnyen érthető is, hogy az ilyen hamis és csak kivételesen nem ártalmas szellem akadálytalanul folytatja tovább szívós életét, különösen, ha még hozzá a mai gyermekmeseirodalom sem egészen tiszta attól a szellemtől. No de ugyan ósdi témát kezdek itt kerülgetni I Egy felvilágosult közönségnek kísértetekről beszélni a XIX. évszázad alkonyán 1 — Igaz, mai tanultságunk mellett úgyszólván szégyen volna félnünk éjnek idején egy halottas kamarában az ott éppen kiteritett halottal egyedül lenni, és akármelyikünknek is képesnek kellene magát éreznie arra, hogy a sírboltban egyedül is oly édes- deden aludjék, mint tulajdon szobájában. Ha azonban alkalmilag netalán mégis másképen volnánk hangolva, akkor ne feledjük, hogy a kisértetekben való régibb divaiu hit nemcsak ki nem veszett, hanem még egy másikkal is szaporodott az ujabbkori spin- tizmusban, mely ma különösen a műveltebb körökben megdöbbeniő módon terjed és „nem szerényebb fontosságot tulajdonit magának, mint a társadalom átalakítását ; mert, mint hivei mondjak, uj élet- és világnézetet állít fel.“*) * * * Gyermekkoromban sok kísérteties dolgot hallottam. Szülőhelyemen akkoriban, amint gondolni is lehet, való tények gyanánt beszélték azokat. Természetes az is, hogy mi gyermekek csak félve és rettegve tudtunk járni estének idején a sötétben, ha szülőink valahová elküldték. Abban a helységben az egyik felhagyott sóbányából egy tárna nyilt a közelben húzódó főutra, amelyen a munkásoknak ok- vetetlenül el kellett haladniok, ha a sóbányatelepre akartak jutni. A tárnában tartózkodott egykor valami szellemféle, melynek a következő szokása volt. Mikor a sóvágók korán reggel munkájokra mentek, az a szellem ott leselkedett rájok a tárna szájában, valamelyiküknek egyenesen a nyakára ült fel és elczipeltette magát egészen a bányatelep kapujáig. Itten leszállt az illetőnek vállairól és visszaszaladt a tárnához, hogy egy másik munkásba csimpeszkedjók belé. Ha aztán az illetők békésen tűrték ezt a különös mulatságot, akkor semmi bántódá- suk sem lett; de ha ellenkezni merészeltek, a szellem kékre verte őket és véresre karmolta. Egy másik, és pedig már egészen kísérteties eset bent a sóbányatelepen folyt le. Éjfél volt. Az őr éppen egy körjáratból tért meg és szobájába menvón, végig nyújtózkodott egy lóczán. Egyszerre szokatlan zajt hall a síri csendben. Recsegve mozdult meg a sófelhuzó nagy gépezet, és csak úgy magától forogván, mintha valaki, vagy valami felszállott volna a kötélén az akna *) Kath. Szemle, 1899. 1. fűz. alkotmány és szabadság, jog, törvényesség csődjéig legbecsesebb kin- kincseink elvesztéséig. Erkölcstelen dolog az bármely kormány részéről, ha csak azon város érdekeit mozdítja elő, a mely az ő szekere rudját tolja. Mert ha az érdek jogos, — azt minden körülmények között minden kormánynak támogatni és előmozditni kell. Erkölcstelen dolog az egy város részéről is, — ha jogos érdekeinek istápolásáért meggyőződését, elveit, a haza általános javát viszi a pi- aczra áruczikk gyanánt s felettök megüti az árverező dobot: ki mit és mennyit ad érte ? Szervezkednünk kell tehát hazafias elvek és prograinm alapján, — a mely nem lehet más, mint a maga összfoglalatában a minden téren tiszta, erkölcsös és becsületes kormányzat biztositása. Ebből,önkényt következik, hogy nem sorakozhatunk többé oly zászló körül, a melyhez vér tapad és Ju- dás-bér. Nekünk vissza kell szegődnünk azon tiszta zászlóhoz, a mely a a szervezetlenség, pressio, vesztegetés, szóval az eddigi választási rendszer bűnei következtében kiesett kezünkből. Ez pedig csak jó előre megkezdett és erélyes kézzel vezetett szervezkedés mellett lehetséges. Nem lehet ugyanis tagadnunk, hogy az ellenzéki zászló lehanyatlása jó részben a szervezetlenség, az erélyes vezetők hiánya miatt következett be. Emeljük föl tehát ismét azt a zászlót, hadd lengjen nyiltan, szabadon, hadd lássa meg minden ember fent, lent és minden oldalon! Kísértetek és a spiritizmus. Irta és a szatmári kath. kaszinó 1899. febr. 5-iki ünnepségén felolvasta: Pataki Lajos. Gyermekkornak derűs világa ! Képzelete aranyszálakat fűz az élet kopott szövetébe. Visszhanggal enyeleg, mert ez is uj, titokA hosszú élet recipéje. Irta s a kath. kaszinóban 1899. febr. 5-én felolvasta Dr. Fechtel János. Hogy a kurta Kádas a múltkor halálra fárasztotta magát a théma szerzésében s hogy diónyi nagyságú cseppeket izzadott addig, mig a neki suggerált fixa ideát kergette és öltöztette, azon nem csodálkozom. Mert bizony mindenben legnehezebb a kezdet, mondjuk a théma. Ha egyszer megfogtuk az elejét, a legombolyitás, lefejtés gyermekjáték. Hogy ő hány álmatlan éjszakát töltött a théma-szerzés vigalmaiban, hányszor szerelte fel a büröban a kedélyes számoszlopokat, hányszor köszönt az utczán szobája kulcsával kalap helyett, s hányszor nézte meg zsebkendőjét órája helyett és megfordítva, hányszor látta a famozus gőzmalom tornyát hatalmas, dúsan jövedelmező kincses bányák arany oszlopának, a mi szolid, kitűnő berendezésű és a világ legpompásabb, legolcsóbb tégláit produkáló gyárunkat pénzverdének : az engem kevésbé érdekel. Hanem igenis érdekel az, hogy addig sántikált a jóban, — mert a kath. kaszinó dolgát szolgálni jó dolog,— mig megpillantott egy fényes csalogató lidérczet: a mosolyt s addig nem nyugodott, mig azt részekre szedve, több oldalról megmosolyogva csemegéül itt fel nem tálalta. Jól tette, ha tette, sikeres munkát végzett és sok mosolyt kapott érte I A mi pedig az én mosolyomat illeti, abból, bár ez az „Ezres“ szigorú törvényei és a százados gyakorlat szerint csak a legkivóte- lesebb esetekben adományozható, becsülettel kiérdemelt járandóságul neki feltétlenül juttatnék, a mi itt e fényes közönség színe előtt, hiszen amugyis jól esnék az ő mosolyokat szomlyazó, annak minden válfaját finom megkülönböztetéssel ismerő lelkének s meg vagyok győződve, hogy szakértelmével azt a földön boldogító érzések első rangú csillagai közé helyezné és számolná el, ez úttal azonban, engedjen meg, nem érek reá hivataloskodni, — sietős az utam és sok a mondani valóm. A kurta Kádas imigyen e napirendről, fájdalom, mosoly nélkül letörölve s a vele való élvezetesnek Ígérkező tárgya- lásta böjti idők cs endes estéjére halasztva, üstökön tagadom az én thémámat. * * * Világjáró bálna — Békén egymás mellett. Mig szent Antal ajkán Zeng az Ur igéje, Még szemök se' pillant, Mint kit megigéze Lélekváltó eszme. Ájtatos közönség, Oly híven figyelnek .... Körülveszik Antalt, Mint anyát a gyermek, Beszédén merengnek. És mikor vége lett Édes szavainak, Felriadt a tenger, Azt mondták a halak : — „Ámen! Ámen! Ámen! “ — . . . Térdre hull a népség, Bűnét szánja, bánja, — Légy elnéző hozzá, Segélyed kivánja, Oh dicső szent Antal 1 TÓTH JÓZSEF.
