Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-09-06 / 36. szám
VIII. évfolyam. 3<>>ik szám. Szalmái*. 18JM). szeptember <».,- 1 HETI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ! 9 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — — — — — 3 írt — kr. ; Félévre — — — — —--------— — — 1 frt 50 kr. Ne gyedévre------------— — — — — — frt 75 kr. ( Ta nítóknak és kézmiiiparosoknak egy évre 2 frt. I* A Egyes szám ára 7 kr. Felelős szerkesztő TIIOKY ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány - sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) A lap kiadója : A „PÁZMÁNY-SAJTÓ.“ Hirdetések jutányos árban ve'tetnek fel. Nyilttér sora 20 kr. A lup ultijáéieleuilt miutlen szerdán. Erzsébet királyné 1898. szeptember 11. Szomorú évforduló! . . . . Hétfőn egy éve lesz, hogy orgyilkos kezek kioltották felséges királynénk életét. Lehullott nemzetünk egéről a legragyogóbb csillag, mely szo- rongattatásai közte népnek reménye, balvégzetében őrző angyala, fájdalmai közepeit vigasztalója, jobb napjaiban valóságos áldása, boldogítója volt. Nemtő gyanánt állott királyi férje oldalán, védő karjait kiterjesztvén a magyar nép felett, hogy elhárítsa azt a szomorú csapást, melyet ellenségei kárörömmel mértek fejére. Nem tudott nyugodni jóságos szive, mígnem a királyt és nemzetet szorosabbra fűzték a kölcsönös szerejet lánczai. Őt vesztettük most egy éve el, kit a magyar nép anyjának méltán nevezhettünk. Nemes szive egészen magyar volt, velünk érzett, érettünk dobogott. Ezért volt olyan mély, olyan leverő az a fájdalom, mely átnyilallott hazánk kebelén, midőn a négy folyam határai közt szétfutott a hír, hogy a magyarok királynéja nincs többé az élők sorában. Gyászba borult a nemzet apraja nagyja, siratva azt a pótolhatatlan veszteséget, melyet ez a nemzedék elfelejteni nem fog soha. A fájdalmat, meljr megdöbbentő halálakor lesújtott bennünket, nem fogja enyhíteni keblünkben az idők futása. Ő már nem a mienk többé, elköltözött a nyomorúság honából, hol a szenvedésekből busásan kivette részét, sőt talán jobban mint a kunyhóknak akárhány éhező lakója. Ő megnyugodott, nem fáj már neki semmi, de a mi szivünk nem tud nyugodni. Jóságos alakja meg- megjelenik szemeink előtt, gyászos halálának szomorú emlékét nem tudjuk elűzni képzeletünkből. Ilyen az igaz, őszinte szeretet hatalma, mely felnyitja a koporsók zárait, hogy a szív egyesüljön azokkal, kik boldogságának alkatelemei valónak. Ez a szeretet működik most szerte e hazában, melynek dicsé- retreméltó eredménye felséges királynénk emlékének állítandó templom ügyében megindult mozgalom. Igen, templomot akar szentelni királynénk nevének - i-.lelkes magyar nép, az úgynevezett, örök imádás templomát, hol a boldogult lelkiüdvéért a legfölségesebb oltári szentség előtt folytonos imákat rebegje- nek az egek urához. Ki nem venné észre, hogy e terv kivitelében a szeretet hatalmán kívül a vallásosság keze működik. Az ájtatos lelkeké, kik felismervén a létesítendő emlékmű értékét, egy perczig sem haboztak áldozatkészségükkel, nem kiméivé semmi fáradságot, hozzáfogni eme nagyszerű eszme megvalósításához. Vármegyénkben a gyűjtő bizottság élén főispánunk tiszteletreméltó neje, gróf Hugonnai Béláné áll, ki egész lelkesedéssel vette kezébe az ügyet, hogy a magyar népnek eme hő vágya teljesedésbe menjen. Püspök ur Ő méltóságának engedélyével a jövő vasárnap és hétfőn a székesegyházban szent misék alatt e nemes czélra gyűjtés rendez- tetik, mely alkalommal a felkért úrnők a legcsekélyebb adományt is köszönettel fogadják. Felhívjuk tehát városunk hazafias polgárságát, mely az uralkodó család iránt mindenkor hódoló tisztelettel viseltetett, s az elhunyt királyné emlékét ma is híven őrzi keblében, hogy minél tömegesebben jelenjenek meg az istentiszteletek alatt, járuljanak hozzá filléreikkel a remek emlékmű felállításához. A kinek keblében magyar szív dobog, ily alkalommal nem szabad elmaradnia, mert hazafiságunknak nem a nagyhangú szólamok, hanem a tettek a valódi bizonyítékai. A főispánné Ő méltósága által a közönséghez kibocsátott felszólítást a következőkben adjuk: TARCZA A ki a törölközővel fésülködik. Nem a magaméból adom, csak a történet az enyém; éppen azért a kifejezések erőteljességéért felelősséget vállaljon a szerkesztő. És hogy még a történet se szotno- ritson meg senkit, kijelentem, hogy nem igaz az egész, a mi itt következik. Volt nekem is, — de hát kinek nincsen itt-ott egy-egy kutyafuttában való drága ismerőse, a ki az első kalap emeléskor azt mutatja meg, hogy a törülközővel fésülködik. Tényleg egy minta kopasz ismerősöm volt nekem is. Áldott egy jó, igazán világos fő, csak egy hibája volt és az is fényes — a feje. Ezt a fényoldalát nem volt szabad érinteni. Fejedelmileg tudott a fejéért haragudni: a kegyvesztés napi rendén volt, úgy, hogy egyszer én is belekerültem a napi rendbe. Elmondom, hogy történt. Hogy, hogy nem, mégis csak úgy történt, — mert magam sem vagyok valami szófukar s drága ismerősöm is szarka természetű volt, — megtörtént egyszer, hogy társaságban nem tudtunk mit cseregni. Egy gyufaszál vékony ember, a ki nagyon szeretett hallgatni, egyszerre a nyári esti szürkületben az én ismerősömnek kénes szagu foszforeszkálással a fejéhez vágta : hallod-e Béla; ezt nem vártam volna, hogy elhallgass. Elhallgass l — mormogott valaki és egy világos tök .^edett fel két fekete könyöklőről, a melyre nekem, mert udvaron családi körben ültünk, önkénytelenül jött a számra, a mit mondtam, hogy „udvaron fehérük szőre egy tehénnek.“ Az az ember, a kitől nem lehet várni, hogy hallgasson és a kinek szőre egyáltalában nem fejórlelhetett, megharagudott. És az az ember Béla, az ón drága ismerősöm volt. Ismerősöm, mondom, mert még nem avattam fel barátnak, Béla ismerősöm rám rontott: barátom,vonja vissza a szavait. Nem én! ha hétbe hasadok, mondám. Vonja vissza, a ki irta. A költőket nem hamisítom meg. Tudja mit, felelt dühösen az én emberem, ha nem vonja vissza, úgy összeverem a fejét, hogy a sipkát nem fogja a fejére huzni. Erre mar bennem is felforrt a magyar virtus. Dühös lettem. Egy pillanat alatt annyi béke-congressusba nem való, harczias gondolatom támadt, hogy hat gyorsíró szakította volna le a hatvan körmit, ha szóba fogta volna le őket a papiroson. Egy kopasz akar engem •. sszeverni! ? Én ugyan már sokan mentem át. Diákkoromban egy órán, egy tárgyból nyolez, tiz postasipot kaptam, olyan 6-osokat irt a tanárom; aztán az orrommal törölte le a táblát; a tercziák csak úgy repültek, mint a szúnyogok; minden könyvemnek a sarka az én fejemen ment szót, úgy verték belém a tudományt, de ezt mind el tudtam tűrni, meghúztam magamat, mint a kurta kutya. Átéltem a kolerát is kicsinyben, mikor titokban Virginiára gyújtottam, olyan voltam, úgy hánytam magamból ki kukra mindent, mint egy ártózi kút. Ezt mind eltűrtem, mert a tanár és a Virginia föltétlenül lefüleltek ... De hogy egy szivarcsutka ember, a ki hót rétbe kopasz, a ki a törülközővel fésülködik, igy mert velem beszélni, ez megbicsaklott a torkomon, ezt nem tudtam lenyelni. Micsoda, mondom, úgy összever, hogy
