Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-06-28 / 26. szám
THE. évfolyam. 36>ik szám. ^zaünár, l§99.,|nninsi 28. SZEMLE. POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. . '1C1 .... u..—^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egv évre — -v f— — — —-------— — 3 írt — kr. Fé lévre----------------------------------------------1 írt 50 kr. Ne gyedévre — — — — — — — — — írt .75 kr. i Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 2 frt. Egyes szám ára 7 kr. Felelős szerkesztő HÁTHORY E N I> R E. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ.“ A szerkesztőséget ős kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetésok, stb. a „Pázmány - sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 20 kr. A lap megjelenik minden szerdán. terhelt atya szemében. Az előbbiekhez nem lehet csak dicsérő sza*w_ ők felfogták hivatásukat, meg fele tek a reájok várakozott kötél ezettleL^p hogy nélkül Tanév végén. A legnagyobb életbölcseség az, ha az ember úgy osztja be, és arra használja fel idejét, amire rendeltetésénél fogva legalkalmasabb. A túlfeszített munka épen úgy káros az ember szervezetére, mint a henyo- sóg, mindkettő beteggé tesz testileg, lelkileg, romboló hatásának jelenségei mindjárt mutatkoznak, alig tűntek el az ifjúság évei. Az a sok kedély- és idegbetegség, frfriiy napjainkban tuluralkodóvá kezd lenni, minden egyes esetben annak eredményéül tudható be, hogy az illető a szélsőségekből busásan vette ki részét, megtört lelkének ereje, testének rugékonysága és ellenállási képessége eltompult. Azok a számtalan példák, melyekkel alkalmunk van találkozni az életben, mint tilalomfák állanak előttünk, hogy figyelmeztessenek az okos életrendre. Mindennek meg van a maga ideje, a munkának épen úgy, mint az üdülésnekv-Egy hösszu, küzde- mes év után, mely sokakra talán sok keserűséggel és csalódással végződött, ezek a napok következtek most be a tanuló ifjúságra, midőn bezárulnak a Múzsák csarnokai, s kiki visszatér otthonába. Némelyik örömet visz a szülei házhoz, a másik könyeket fakaszt a gondokkal segnek, az utóbbiak felett azonban nyomtalanul telt el a munka ideje, egy esztendőt pocsékoltak el s jó szüleiknek sok szép keresményét. Ez a kérdés az, amelynél egy pillanatra meg kell állapodnunk, mert amennyire életérdekébe vág a gyermeknek, amennyire megszívlelendő a szülők részéről, épen oly fontos a társadalomra, hogy az iskolák falai közül ne lézengő proletárok kerüljenek ki, hanem olyan ifjúság, mely megértve hivatását embertársainak, hazájának javára akarjon és tudjon is válni. Nem tagadjuk, hogy vannak olyan szerencsétlen teremtményei az Istennek, kiket a butaságból, melyhez öröklés vagy más testi fogyatkozás miatt jutottak, kivetkőztetni teljesen lehetetlenség. Vannak szellemszegények, kik agy rendszerük •aUiotásánák-fogva tud«feiányos pályán haladni egyáltalában képtelenek. Ezek azonban az összességnek nagyon csekély százalékát teszik. Az ilyeneket az első sikertelen kísérlet után kötelességük a szülőknek elvonni a tudományos pályától, melyen haladásuk úgy sem lesz és nevelésüket olyan irányba terelni, kiváló szellemi talentumok is tisztességes és jóravaló olgárai lehessenek a hazának. Legnagyobb része az úgynevezett iskolakerülőknek, kik bukdácsolva bandukolnak át tanulói pályájukon, kiknek sorából kerül ki később a svihákok, ajárdakoptatók serege, otthon a szülei háznál lett elrontva. Nem tehetségtelenek ők, sőt eszük mindig van az imposztor- ságra, hanem makacsok, önfejűek, dologlalanok, megszokták, hogy ők parancsoljanak másnak és ne megfordítva. Ezért gyakran megesik, hogy fellebbvaióik akaratával is ellentétbe helyezkednek, sőt volt eset reá, hogy az ilyen vásott gyerek egy-egy megérdemelt bukás" után tanára ellen emelte kezét vagy épen eldobta magától az életet, igy akarván daczolni a tekintélylyel, vagy boszut állani azon, kit sorsának okozójául tekint, tudva azt, hogy hasonló esetekben a rekriminátiók nem szoktak elmaradni. Mi azt tartjuk és tényleg úgy is van, hogy a szülei háznak kell az első iskolának lenni’; — amelyik szüle mindent utána enged akaratos, gézengúz fiának, mindig el lehet készülve a legroszabbra, még akkor is, ha drága csemetéjét iskolai pályáján sok iigygyel-bajjal sikerült ke- resztiilusztatnia. Sok borsot fog neki M- TÁR CZAÄ Tisztító könyek. Irta: Csókás Vidor. Csupa tarkavirág, csupa iliat, madár- csicsergés, patakmormogás, bárhová tekint az ember a Voltayók árnyas kertjében. Mintha nem is lett volna tél, zordon tél, mikor oly sivár, oly kietlen, oly hideg volt minden; úgy hogy az ember azt hitte, hogy sohasem lesz itt tavasz, sohasem lesz nyár. A terebélyes gesztenyefa alatt nagy karosszékben ül a már öregülő háziúr. Gyöngék a szemei s azért neje olvassa fel a napilapokat. A csendes felolvasást élénk gyermekhang szakítja meg: — Anyám! anyám! nézd ezeket a gyönyörű virágokat, kiáltja a tizenkótéves Bella s kipirult arczczal szalad anyja felé; ezt a csokrot neked kötöttem, ezt pedig apuskának. Te mondád, mikor Menyesen voltunk a postás kisasszonynál, hogy apuskának sok sok örömöt kell szereznünk. Voltayné egy perezre elszomorodott: eszébe jutott az, a mi ott történt, jobban mondva, ami ezelőtt történt, akkor, mikor tél, hideg tél volt élete, úgy hogy azt hitte, hogy sohasem lesz többé nyár, meleg nyár, illattal s madárdallal telve. Majd mosolyogva mondá: Úgy van gyermekem, sőt ezt a másik csokrot is apus- kának adjuk. íróasztalára teszszük, hogy mikor ott dolgozik, reánk gondoljon s lássa, hogy mi szeretjük őt. A sárgarigó még szebben énekel, a virágok még bájosabban mosolyognak s senki sem boldogabb, mint Voltayék. Az ő szivüknek is nyár van a csöndes családi életnek meleg, szeretettel telt nyara, mintha sohasem lett volna sivár tél. Pedig pár hónappal ezelőtt még tél volt, hideg kietlen tél, úgy hogy az emberek azt mondják, hogy sohasem lesz itt nyár. * * * János ! a posta előtt álljon meg. Ezt kissé előre hajolva mondta Voltayné, azután ismét hátradőlt a hintó puha vánkosára. Az üde tavaszi szellő pirosra festő mellette ülő leányának arczát, de az ő vénülő vonásait is megélénkítő. Csak úgy repült a két szép paripa a sima országúton Menyes felé, s az emberek irigykedve tekintettek fel a hintóbán ülő, kényelemben, gazdagságban élő nőre. — Láttad? Voltayné haladt itt, ki azelőtt menyesi postás kisasszony volt s talyi- gán járt fürödni a Szamosba. — Bizony jó dolga van, meg kellene becsülni az urát, mert ha Voltay nem veszi el, még most is talyigán járna s bélyeget árulna. — Szegény ember, nem tudta mit csinál, mikor megkérte. Most ott van, a hol volt: ha a városba megy, az asszony falura jön ; soha sincsenek együtt. Mindenki tudja, mert Voltayné nem is titkolja; könnyelműen fűnek fának elmondja, hogy ő nem szerette az ötven éves öreget s csak azért ment hozzá, mert sorsjegynek tekintette, melyen sokat nyerhet. De nem nyert, mert Voltay még mindig ól, mig ő már nem jöhetne fiatal özvegy számba, ha a férje meg is halna. Őt okolja, mintha ő lenne elégedetlen életének oka. Különczkö- dik, szeszélyes, úgy hogy most egészen külön élnek. Pedig nem romlott, alapjában jó ez a szerencsétlen asszony. Ha férje erős, határozott, szigorú lenne, már rég kigyógyit- hatta volna, de az a szerencsétlensége vagy szerencséje, hogy végtelen jó szivet adott
