Hetikiadás, 1940. január-december

1940-10-16 / 42 [1526]

Halottak. 1940.október 16. Ezen a ködös novemberi napon néhány pillanatra megtorpan az elet. A legduhajabb és az erejét ficánkoló-m érző fiatal is ^meghökken, amikor elmegy a temető mellett,vagy amikor látja azoknak a némává vált ezreknek hosszú sorát,akik virággal a kezükben mennek a halóttak birodalmába és a sirokon meggyújtják az emlékezés mécsesét. Ilyenkor szinte mellbevágja a gondolkodni tudó embert az a végesség,az a szükreszabott határ.amely kijelöli ezen a földön való tartózkodásunk idejét. A régen eltávozott kedves halót óért újra elsirt könny,az özvegy ás árva felcsukló,de már elhalkult zokogása megmarkolja annak a lelkét is,aki csak a jelennek él,felejti a multat és a jövőben azt szereti látni,ami a legkellemesebb számára. A novemberi köd ránehezedik mindeneire és a te DE fők suttogó csendje felidézi a titokzatos jövőt,amit földi halandó nem kutathat ki,bár mindennél viikosabban tudja, hogy számára is utjának vége idetorkollik. Sokszor járunk a terae t őbe,nem egyszer es zünkbe jutnak eltávozott keoveseink,hányszor idéz.<ecjük országunk nagyjainak nevét és dicső tetteit,de csak november elsején döbbenünkrá arra a rideg valós ágra, hogy a legszebb álmok, a legalaposabban kiagyalt ^tervek,mind-mind semmivé válnak,ha az ember megérkezik abba a csendessé vált, szomorú környezetbe,amelyben, csak holt betűk,korhadó fejfék és az őszi szélbén bánatosan hajladozó fűzfák siratják azokat,akik életük derűs napjaiban nem gondoltak az okvetlen elkövetkező alkonyatra. A fejfák árnyékában és a hangtalanul suhanó halcttlátogatók között látjuk csak igazán,hogy mennyire hiábavaló az a sok törtetés, mennyire céltalan a gyűlölködés és a harag, menny ivei jobban tennénk na egymás szenvedései közepette nem azt néznénk,hogy hol tudunk nagyobb gáncsot vetni,hanem mindig az lebegne a szeműnk előtt,hogy miképpen foghatnánk meg embertársunk kezét amikor megbotlik,va,y a botlás után nem tud felemelkedni. Hiába a meddő erőiködé s,hiába a nagy f enekedés ,mert mindnyájunk egy végzet alatt botorkálunk és itt fogunk megpihenni e csendes környezetben. Halottak napjának borongós hangulat a, lidércfányre ^emlékezte tő mécseseinek bátortalan lobogása,a nyirkos oszi szél mindenen áthatoló borzongató ereje rázza fel a mi lelkünket is és döbbentse rá arra a valóságra, ami ben valamennvien élünk, de öntudatunk nem fogja fel jelenossgét. Ha évente többször lenne halottak napja,megcsendesednének a viharos kedélyek,eltompulnának a mindig újdonságra és vigadozásra vágyó törekvések és bizonyára elsimulnának azok az ellentétek is,amelyek szinte óráról-órára felborzolják a közös hajlékban és közös célért dolgozó emberiség ezreit. Halottak napján a megtorpant élet sirhant alá rejtett jelenléte kiabál felénk olyan erővel,aminek a legerősebb sem tud ellenállni. Vigyük magunkkal ezt a hangulatot az életbe'és necsak az elköltöaöttek derűs napjai emlékeztessenek bennünket a múltra,hanem merítsünk okulást azok eletéből,akiket annyiszor emlegetünk,de tetteiket nem utá • nozzuk. A halottak napjának nagy jelentősége van és az egyház azért ünnepelteti meg különös komor pompával ezt a napot,mert állandó felkiál-' tejeiként szeretné Krisztus követeinek szeme elé állítani azt az ellentétet, ami verejtékező napjai nk_ hiábavalósága és a valóság között található. A gyertyák pislogó fénye,a mécsesek imbolygó félhomálya világosítsa meg előttünk azt az utat,amelyet a temetőben elcsendesült halottak jártak és a rájuk való gondolás tartalmazzon hasznos inditóokokat arra,hogy leszűrjük a tanulságokat és keresztény emberhez méltó módon morzsolgassuk hátralevő napjainkat. Bármiiyen ragyogó és dicsőséges is akármelyikünk élete,mi is épp ugy belemerevedünk a hál Iga tás ba, mint azok, a^y^|| halottak napján meglátogatunk._