Hetikiadás, 1939. január-december

1939-02-01 / 5 [1525]

Bo 1 o ny vadas zaj irt an. Irta:Kisigmándi Géza. Az erdő csend jót madarak riadt csipogása tördelte várakozó hangzavarrá. Robijos dobogás,szakgatott,indulatos ,rövid 'bőgós és ágreösogés jelezte azt az utat,amelyen száguldott a veszedelem a Szamos füzese felé,melynek homokos martján vadkacsák ezrei lustálkodtak a forró napon. A szélkiáltó madár veszedelmet jelentő sikongása megmozgatta a tengernyi szárnyast,melynek egyik része hanyatt-homlok futott a viz felé,a másik meg felcsapódott a szikrázóan tiszta lovag őbe. Ebben a tsattogó,hápogó ,ala ktalan öss zc-vi s zaságban bukkant ki a tölgy ősből két vágtató szörnyeteg. Elől egy lovas.nŐgöt ,;c pedig a prüszkölő bölénybika, melynek háta közepéből kellemotlen tüskekent nyílvessző meredt ki. A lovas behunyta a szemét és vértelen arccal várta,amikor eléri a végzet. Bár tagbaszakadt legénynek látszott,még sem próbálta meg az ellenállást. Lova elnyúlva,kidülledt szemmé..,szinte úszott a levegőben,mert érezte,hogy közeledik életének vége. Már-már ugy látszott,hogy elkerülhetetlen a sorsuk,amikor kivált a fák közül egy másik lovas alakja. S zenhuny ás nyi idő elegendő volt neki a tájékozódásra,mert a következő pillanatban már zug'ott ki közéből a könynyü kopja.mely a. levegőben csigázva-furódva reccsent bele a bölény oldalába. Megtorpant a szörnyű testű vad', le szeg ott feje lolefurodott ?. zsoribókba, vöröses teste cigánykereket hányt és rettentő bőd üléssel kiszállt belőle apára, Femete nyelve kígyózva csavarodott fénylő orra köré és mire utolsót rug)tt,piros vére s zertofolyt a rozsdászinü homokos zsombékon, A meghajszolt lo tovább vitte terhét,mire a megmentő vidáman belerikkantott a dobogásha. - Hahó!! - Megállj' , nem kerget senki! Még így is jó icuoDO korült,mire felocsúdott lovasa visszakerülte a no zdul at la n bö le ny bikáh oz, - Köszönöm - nyújtotta a kezét az ifjú megmentőjének,de .mintha non bujkált volna az igazi hála a szavai között. - Jád a nevem, a. dobokai ispán fia vagyok. Látom idegen vagy, mert én még nem láttalak a mi vidékünkön.' Az ismeretlen kdnényen megmarkolta a feléje nyújtott kezet,dörmo ött valamit a foga között,de elveszett a, hangja a bajuszában. - Éppen jókor érkezten - mondta moslyogva. - Hanem édes öcsém legalább egy nyilvcszot megereszthettél volna erre a bikára. Hiszen ugy ragadt rád,hogy joob célt nem is találhattál volna, ' Az ifjú lemondóan intet': és oly ami sötét felhő árnyékolta be izzadt homlokát,hogy,a másik szinte megrezzent tőle. . . - Álljunk be az árnyékba - terelte másra a szót az idegen. - Majd elviteted innen ezt a bikát. ' - Dehogy vitet etem!- szaladt ki iádból az őszinteség.- Minek nekem a szarva, a bő re,"vagy a bele? Nem f szitok én már ajzott íj jon nyilat... - Ne te ne - - mosolygott a másik,akinek jóságos szeméből őszinte részvét áradt, - Lát tál-c már husz tavszt? ügye nem? Hát akkor mi rágjaa leik; dct...? Leány,vagy ne adja Isten,más asszonya...? Leszállt a lóról és odakötötte a iához. - Kövess te is öcsém. Jól esik a pihenő8... igyál ogyital vizet, Jád elfogadta a kulacsot. Mohón falta,kortyogva itta. Mintha rrogkönynyc obit ette volna és -miikor leroskadt a füre, szinte kicsordult belőle a keserű SOS" - Le^ny- nyeldeste le kibugyogó bánatának önérzetét sértő sallangjait,Leány.do a világ legszebbje. Itt lakik özvegy anyjával a kőrlési oldalon.Amikor szegény apja még élt,jó szemel nézte, ama kor at-át lovagoltam, /foíyckov./ %f • éri