Hetikiadás, 1938. január-december

1938-04-27 / 17 [1524]

Is t vánk a. Irta:Kisigmándy Géza. Nyolv éves korában hinrporos szines szárnyú lepkét űzve futott be s temetőbe.A merészen szálldosó.levegőben hintázó zsákmány azonban eltűnt előle.Ott állt kipirult arccal,ziháló mellel a sírkövek között. Tekintete rátapadt két hatalmas fekete kőre,melynek vészesen sötét tükrében kibetűzte a saját nevét: Tanyás Hajdú István, élt 26 évet .Mellette a másik: Tanyás Eajdu Istvánné.élt 19 évet. Mintha földbe gyökerezett volna a lába.Kiejtette a lepkefogó hálót.Méhek donogtak a füle mellett.Máskor futva menekült ez ilyen hang elől.Most észre sem vette. - Szeptember 28.-án - silabizálta a nevek alatt lévő aranybetűs szsvakatr-Mind a kettő egy napon halt meg... Szörnyű félelem hasított bele szőke,buksi fejébe. Derengeni kezdett sok elejtett szónak értelme .Miért könynyes a szeme az öreg Ba lógnának,amikor reá néz? Miért suttogja olyan irgalmas szeretettel: ártatlan kis árva...? •i Miért tiltotta mindig a nevelő ur,hogy kiiöijek a temeti be?! - jajdult bele a júliusi forró napsütés madárdalos zsongásába. Talán órákig elálldogált volna a két hatalmas fekete márvány előtt,ha az áldott szivü öreg Balog néni meg nem fogja a kezét. - Méhecskék vannak itt kis gyöngyvirágom - suttogta fogatlan ajkai között. Felkapkodta a lekefogó hálót és a mellette fehérlő tenyérnyi zsebkendői. - Menjünk Istvánba, csúnyák ezek a méhecskék... Gyengéden vonszolta 8 la stély felé .Hasztalan iparkodott, nem tudta elhessegetni a fiúcska homlokáról az ébredező öntudat riadt barázdáit. Pedig olyan szépen elmondotta Csaba királyfi tört éne tét, hogy maca is csodálkozott rajta. A nevelő a terraszon olvasgatott .Gyakorlott szeme azonnal észrevette a gyermek lelkében történt változást. - Hol voltál Istvánka? - kérdezte csendesen. - Lepkét fogtam - felelte elgondolkodva a fiu.Leült az egyik fehér fonott székbe.Tekintete végigfutott a park üdezöld pázsit ián. A zsongó csendet a tiszttatrtóék pávájának csúf rikácsolása borzolta fel.—Nevelő ur kérem,miért nincs nekem édesanyám,..? A Tisztán,értelmesen pergett ki a szó^záján. Hos szan,fürkészve várta a választ.A nevelő alatt megroppant a szék.Bár regen várta ezt a kérdést,mégis meglepte.! Térdére eresztette a könyvet .Valami titokzatos erő összeszorította a torkát. Szinte erőszakkal kergette ki belőle a hangot. - Hol voltál Istvánka? - A temetőben... Két nagy könnycsepp buggyant ki a gyermek szeméből .Végiggördült az arcán,rápottyant a combjára és pillanatok alatt beleszivódott rövid,fehér nadrágjába. - Tudom.hogy meghalt mind a kettő - töredezett ki belőle a keserű fájdalom,amikor láíta a nevelő ingadozó tépelődés ét.- Ne tessék hát azt mondani,hogy nem tudja.Meghalt édesapám is, csak azt nem tudom,hogy miért haltak meg egy napon mind a ketten?... Egész lelke benne volt várakozó tekintetében és olyan mohón itta volna az enyhítő szó-esőt,mint szikkadt föld a nyári zápor hüvösitő cseppjeit. *Azt én sem tudom Istvánka - suttogta a nevelő.Olyan meggyőző egyszerűséggel mondta,hogy a fiu nem kételkedett benne. -Hát akkor majd megkérdezem Balog nénitől - lehelte a fiu. Foly t.köv.