Hetikiadás, 1938. január-december

1938-10-26 / 43 [1524]

43 SZ K szekció 1938.okt.26. &^IJ^-Í^L.l*fc ; 4.oldal. /Cmór Miklós folytatása./ . , - Jó,jó,de akkor nem itt amelyed,ahol vagy - súgta ravasz alamuszisaggal - Nekem az ur ne adjon tanácsot - nyeldeste le Cmór Miklós az indulatát. Alig-alig birt uiákodni ökölberándult kezén. - Nekem ott a helyem,ahova a szivem huz. Felállt. Megcsikordult a foga. Jó ideig elgondolkozva rágcsálta a szavaka mielőtt kieresztette volna a nyelve hegyére. Végre kiböködte a vélekedését: - Nekem ott a helyem.ahol a magyart-bántó idegent tanitják móresre. Ott. Sehol máshol. Az ur az elsó

4

aki azt merte mondani,hogy nem vagyok magyar.Én Cmór Miklós, a nagyságos fejedelem béLső inasa nem vagyok magyar?! - Hát akkor ki magyar?,,. Az októberi szél lecsavarodott a kéményen és kihúzogatta a kandalló parazsának szemét. Pernye-pillék szálltak a rőt vörösségben. Lángralobbant a hunyó zsarátnok. Az idegen maskara árnyéka kezdett beleveszni az alkonyat félhomályába. Az udvarról sürgető nyerités csapódott fel az ónkarikás cifra ablakok eresztékein és a karcsú agarai-: halk szűkülését elkapdosta a feltámadt esti szellő, mely felborzolta a'béna daru fakó tollát is. A tanácskozóterem hosszú asztala mellett a jobb magyar életért viaskodtak a kuruc urak,a bécsi király követőivel. És Cmór Miklós,meg Iont az udvaron a munkácsi rutén huszárok őrködtek, hogy senki sei zavarhassa a békés kibontakozást. Haltttaink. ... Pereg a levél a fáról. Az őszi szél beszitálja az avart uj réteggel. Csípős köd, fehér dé\fc lep lie mindent és az ember dideregve botorkai az elmúlás hirnökei között. A nyár forróságában és életet sarjadzó száporaságában nem kiabált annyira a fülünkbe; a kösöJtiünk kaszáló szenvedés és kenyeret kolduló 3 jajongás , mint ilyenkor, amiktr a természet is készül téli álmai a. Ilyenkor látjuk, hogy mennyire egyedül vagyunk. A természet nagy-nagy szojaoruságából megszökik az élet meleg tájra és csak mi maraeuink ivt, hogy isteni hittel, töretlen akarással ós a boldogabb jövő reményéval épitsük az avar fonnyadtlevelei alatt a tavasz virágos kojtiót. Minket időrendéit végzetünk. Nekünk nem szabad észrevennünk a naptár változását, mert nekünk az idők végezetéig állnunk kell a vártát azon a rögön, ahol tiz évszázad minden viharában a mi eleink voltak azok, akik jébanrosszban kitartottak az ősi örökség mellett. Nehéz sorsot adott nekünk az Isten, de mi sohasem lázadtunk fol örök akarata ollón, sőt még hálával tartozunk, meert a szakadatlrn megpróbáltatások kohójában keményedtünk mog annyira, nogy nem vesztünk bele a körülöttünk ólo népek tengerébe. Az örökös harc fokozta öntudatunkat, egyik kezünkben a kardot, a másikban pedig az oüe szarvát kellett tartanunk, dc még igy is kevés esztendő ballagott ol ugy fölöttünk, hogy nu kellett Tülna vérünket ontanunk. Zarándokoló alázattal járulunk kedves halottainkhwz, akik elmúló merevségükben is világitó fáklyaként mutatják az utunkat.-Az a sok-sok behorpadt sir, kikorhadt fojfa, porrá vált csont sugározza felénk azt a titokzatos erőt, <-xmit nom tud megérteni az aZ idegen, akinek földjet nom háborgatta irigy jött-ment. Halottaink mellett erezzük az uj magyar hajnal derengését; bár keletről jöttünk, mégis északról kel most a napunk, hogy majdan besugározza fényével mindazt á'földet,'ahol magyar fisok pihennek és várják velünk együtt a feltámadást. K.G.