Hetikiadás, 1936. január-december

1936-08-26 / 34 [1522]

ORSZÁGOS LEVÉLTÁR 1936.augusztus 25. llMllllí^ 4.oldal. 34,SZc Sárgul a falevél." Még ragyogó ara y zuhatagként ömlik le ránk a nap tüzes melege, még a naptárunk is azt állítja,hogy alig léotük t a nyár derekát,a lábunk alatt mégis megzizzent már az avar.i mihelyt behunyja a szemét a forróságot ontó égi vándor, ki surran vackából a ié ^körülszaglássza az élő és holt tárgyakat, beléjük sziszegi hűvös leheletét es mire a virradat megint rájukcirógat ja áldott éltető melegét,akkorra már ránc gyülemlett a zöld levélen. A nyárba be le lopakodott ősz sorvasztó hidege kiszivja az élet szinét és rájuk borit ja az elmúlás sárgaságát A meguihooést hirdető buja tavasz lassan átvedlett az uj élet kitel jesecését jelentő nyárrá,a teremtés csodálatos müve valósággá érett és mire betakarítottuk volna,hogy elraktározzuk szűkösebb napokra,arra ébredünk,hogy elballagot az idő felettink. Sárgul a falevélo keg-meg rázza a szél a fa düs koronáját és kigyomlálja belőle a hervadt levelet. Ritkul a zöld lomberdő,sebek tátonganak az elhalt és'lehullott részek helyén,de már nincs akkora erő a nyárutó napjának sugarában,hogy uj rügyet fakasszon a régi nyomán. Csalóka már a nap is. Nagy ragyogása megejt u van,de hiányzik belőle a teremtő erő, A természet is erzi ezt a v ltözást. Hasztalan ömlik onnan fentről a fényözön,az&llati ösztön azt sugja,hogy vége a nyárnak, A vándor lóm ad arak a gy falkában verődnek ös.ze, - reg elenkint hangosba táj búcsúzó szavuktól. Itt hagyják a kihűlő fészket, magúkkal csalogatják a feles epe r edet t ujabb nemzedéket és nekivágnak a hosszú,bizonytalan vegü gyötrelmes útnak. Ki tud ja,hány pusztul el közülük a tengeri viharokban és az égbenyúló havas hegyek csúcsai között tanyázó dermesztő szél,hány jobb világba igyekvő madárkának fújja ki picike életmécseséből a lángot? Ezer veszedelem leskelődik a vándorra, az ösztöne mégis arra készteti,hogy keresse fel másik hazáját,ahol megtalálja azt a tavaszt & nyyarat ,amit'itt kiloptak alóla a nan ok * A sikongó szélben fehéren csapkolódó ökörnyálon utazgató pók is azt példázza,hogy minden élő kapaszkodik éltető körülményeihez és ebben az elszánás ában attól sem retten vissza,ha a biztos elmúlás réme vet árnyékot boldogulást kereső útjára, A tere.és zet életében nincs meg áll ás. mert ami megtorpant, már el is vesztette talpba alól földi létének alapját* Az ember történelmének lapjai is ezt bizonyít ják

c kihelyet tulfinomodott. valamelyik alkotása,egyúttal olyan törékennyé is vált,hogy nem birta a harcot, I.lert az élet örökös viaskodás. Küzdelem az előbbre jutás és a boldogulás érdekében, A mi helyhezkötöt-'-ségünk nem engedi meg a madárszerű vándorlast,éppen ezért fokozótabb mértékben szakad ránk az időjárás változékonysága elleni harc. A nyár után egy sóhajtásnyi időre következik az ősz,amely legtöb ször gyors hírnöke a rideg télnek* t Ez az évszak teszi leginkább próbába az embert.akinek a napi betevőfalatért való irgalmatlan küzködésében éppen eléggé felmorzsolódik az ereje,de most ráadásul még azzal is kell törődnie,hogy megszerezze a tél^ zorosága t eltüntető, vagy legalább is csökkentő eszközöket. A háború utáni fejetetejéreállitott gazdasági élet őrlő malmában megnyomorított ember már most riadtan gondol azokra a napokra,amikor családi fészkének ablakára jégvirágot rajzol" a tél sikongó szele, kossz álomi;ént vetődik szeme elé a törvényszerű pontossággal ránkszakadó hideg,amiben nemcsak a test,hanem a lélek is nem egyszer megdermed, A sárguló falevél és a pusztulásba belebarnult avar csörtető zaja vágja a szeműn be és hasogatja bele a falun: be igy nyárutó elején az^idő változását és amikor nem akarunk hinni érzékeinknek, cselfa játékkal amit bennünket a nap aranyló fény zuhataga. Talán lépre is mennénk,ha nem hullana ránk bánatos sárgultságával a falevél és nem zizzenne meg lábunk nyomán az avar. KG/%v.