Hetikiadás, 1935. január-december

1935-04-23 / 16 [1521]

16.sz,1935.ápr-23, _H e t_i k_i a d á s._ ; 3,- old^ • Y a s z. t Irta:Igmándy Géza. Akkor már a harmadik tavaszon dörögtek az ágyuk. A Hosszúhát son végig,ameddig a szem ellátott,megmozdult az élet. A fajdkakas torz lármája, űzte el elsőnek a téli ősenőet,aísit azután a feketerigó cifrázott ki kacskaringóssá, íelhcjsen szálldogáltak a verebek és nyomukban mindig feltűntek' a bohókás cink.ík.Még ai'akulttolíu varjaik is szaporábban sétálgattak a fedezékek körül és agyonunt rekedt krákogisukba is belelopta a szerelmert az első tavaszi napsugár, Mert a Magyarestető kopasz fejéről már lemállott az ősz takar- és a csenevész mogyoróbokrok görcsös ágén megduzzadt a rügy. Azon sem lehetett csodálkozni, hogy a lövészárok népe zsongó méhkashoz lett hasonlatos, A legény ség először csak kigombolta,azután meg egészen leverette a va stag,megkopott téli gúnyát és kiült az aranyló fényre. Talán csak a nagy ütközetek előtt volt ilyen néma ság.-Akkor is,most is ki-ki magával törődött. Ki tudná szavakba önteni, vagy papirosra vetni azokat a gondolatokat, amik ilyenkor bel pakodnak, fészkelődnek és végül sziikreszabott tanáyt vernek a fiatalság lelkében? Senki. A legszentebb érzésre sem találták meg_a kifejezést,mert ha vizsgálgat iák,mérecskélik és figyelik,hirtelen eltűnik nyomtalanl,akár a madár felkutatott fészkéből.uzért gubbaszt mindenki és álomkóros felhőben ápolgatja sokszor személytelen sóvárgasát, .amire a költők és a kilobbant tüzü,ködbe-évekbe veszett multu öregek ondclkodás nélkül azt mondják: Szerelem. Eát akkor szerelmes volt az egész ezred minden pelyhedzőállu fiatalja. Titokzatos tüz lobbant a szemük bogarában és amikor összeszorított ajakkal., felszegett fejjel teleszívtuk a tüdőnket az uj élettől terhes tiszta le vegével,ösztönösen markoituk meg keményebben a puska nyakát. Sőt amikor láttuk a veszedelemmel nem törődő fajdkakast szemérmetes cárja közelében,csak meghullámzott a mellünk. Tavaszodott* Meggyorsult a felhő járása és vele együtt a szivünk dobogása. Só Orbán hadnagy ur is e észen megváltozott.- Még néhány héttel ezelőtt átkozta az oroszt,hogy miért nem fér a bőrébe,miért puffogtat örökké, most meg,amióta lehányta magáról a bár^nyprémes mentét*nincs, maradása. - Megöl ez a tunyaság - mondogatta Csomor áronraK, a

ki csak rábólintotta fekete busa fejét. - lég a hangomat se ereszthetem szabadjára^ ebben a veszekedett csendben,mert ha ugy istenigazában elmondanék egy nótát, lehallatszanék talán a hadosztélyparancsnokságig is. Pedig tudod-e Aron azt a nótát,hogy Mem kell nekem a világon semmi, C ak mér egyszer tödnek laza menni. C ak még ej yszer lehetnék tenálad. Párnám lesz a fehér bársony vállad. Csak még egyszer tudnék haza menni...! Férfias tiszta terrorja fojtottan zson ott-bon ott a feeezék ,:yantaizzadsá. os gerendái alatt,de talán nem ls a hangja szépsége,hanem a vers szava furooott bele olyan f j da Ima se n> melyen Csomor Áron hadnagy ur lelkébe, j'ogy megpárásodott tőle a szeme és amikor már ugy érezte,hogy a ragyogó gyöngy gye szaporodott sóvárgás kibuggyanva fényes barázdát szánt kipirosodott araán, elfordította a fejét. Magyot hallgattak rá. - Adja meg az Isten.aki ezt a verset irta,de mé

fv azt is.aki kofára szedte! - tört ki Só Orbánból az indulatos elragadtatás. - TuöodTe, érzed-e irron,hogy mi van ebben a dalban...?! Mintha a lelkemben vájkálna minden szava,min, en hangja... /folytköv./