Hetikiadás, 1935. január-december
1935-08-27 / 34 [1521]
/MI n "I"" ""ITrri"""/ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR /Akinek elloptak a szivet folytatása./ Ksackció mi - Bizony Ferkó.az egész országból.. .Ha az Isten is ugy akerja,mint mi í a kvOf nem lesz ebben a törökfuttatásban hiba,..Bár én nem igen hiszek a bé°Jni^h^ A]em Q m fá J da ^kat fáiditja,hanem kevés aTáá&mrt luílzFl lo^fifban^ ffl&saa se láttöm ót a iécsi szit **neszü lépései ESESSS .I^Vf^^baT" 1 " 8 ''Hifc^W* Addig járogatott a szép leányhoz,amig el nen érkezett karácsony böitie.Ekkor azután az egész várnép szemeláttára leöntötte fejét Krisztus vizévé IZamory Imre kapitány es a felesége vállalta a keresztszüH tisztet ,*erko hadnagy ur # pedig ugy állt legényei élen a kis kápolna hideg kövén,mintha tüz égetné a csizmája talpát,pedig csak a sziv.ben forrósodott meg a ver különösképpen arra a gondolatra.hogy most már még akkor is a felesége lesz,ha az apja elküldi érte a szabadulás árát. Hát még akkor mit érzett,amikor az oszlopos-bolthajtásos ebédlőben először látta meg a leány tejfehér-haloványpiroe 8rcát fátyol nélkül!?... Vidáman csengtek a kupák és már kezdtek kitüzesedni a szemek,ami" KorAnaklét fráter szeme odaintette a kapitánya mellé. - Bajban vagyon a szultán - suttogta elég hangosan,mert az igric ugyancsak pengette a lantiét és énekelte Micheller Ferkónak,a nyargaló vitézek hadnagyának hires-nevezetes leshényását,amelynek a budai basa,a fejérvári bég és egy nyiló rózsa lett az eredménye. - A bécsi király mégis ura a szavának.Éppen tegnap haliam,hogy vackolódik az erdélyi fejedelem,az a kemény akarósu Rákóczi,aki ha egyszer kihúzza kardját,nem löki vissza addig.amig nincs meg a látszatja.Csak azért mondom,hogy nyissuk ki mi is a szemünket... Ferkó nagyot nyelt és amikor a kapitánya szeretettel rámosolygott, visszaült Fatime,illetve most már Orsika mellé.Az öreg igric éppen a cinkkupa nedvét tanulmányozta és a pirinyó csendbe kedvesen búgott bele a kalitkában szerelmeskedő gerlepár.Ferkó ajkán erre már kibuggyant az érzés abba a virágérakbe, hogy: Efthai! - kismadár,a fészked mindig vidám, Turbékol a párod. Napsütésben megéltek, Ringó ágon megfértek, EejT - gilice madár,kis gilice madár...! És sem a gondbamerült vitáz kapitány,sem pedig a csavargós eszű barát nem neheztelt érte,amiért nen törődött a szultán nagy bajával...az eljegyzése napján. Hull a falevél. Ha a naptárunKb8 nézünk,azt látjuk,hogy hivatalosan még soká nyár lesz.de ha a határba tekintünk széjjel,nem tudunk megszabadulni attól az érzéstől, hogy bizony már elballagott felettünk a termésérlelő és életet adó meleg ida je,mert az esti szél dudorészása és a vándormadár nyugtalansága azt jelenti,hogy közeledik az ősz. A kései napsugár mér nem az érlelő áldást permetezi le,hanem a nyománjáró sárgulás a pusztulná és lassú haldoklás szine.Hull a falevél, egzizzen a lábunk alatt az uj avar és észrevétlenül hozzábarnul az előző évek halott tanú jához.Összekeveredik a régmúlt a tegnappal, - még az ökörnyál kinlodó szállongása is ugyanolyan,mint volt évezredek óta. Mert semmi se változott,csak mi akarjuk elhinni rajongó önémitással, hogy tökéletesedett az élet és az ember hovatovább urává válik a környezetnek és természetnek,pecig hajszálnyit se különbözik a tegnapi avar a ma még lepedösen,himbálódzó szálldosó,fonnyadt levéltől. Eleink is éopen ugy látták a koraősz hervadasát,éppen ugy siratták a nyárutó tünő múlásét mint mi,a XX.század gyermekei.Bainük is ott lappangott az a kesernyés tudat,hogy időleges és csalóka a napfény és az a természet rendje, hogy a meglevő csak a saját halála árán tud életet adni az utána következőnek. Ez a titka az ősz első szele nyomán felbukkanó szomorkás hangulatnak, ezért szorul össze a szivünk,amikor látjuk a természet sápadását és hallgatjuk a mindig nyár felé törtető vándormadár távolodó hangját. a
