Hetikiadás, 1933. január-december

1933-09-05 / 37 [1519]

A eredeti tárcája Irta: Szalántay Marian. ligethy, a nagyhirü magyar festőművész hazafele' készült. Ugy érezte,hogy már elég időt töltött el a napsugaras, Itália kék ege alatt, Elfárasztották a mindenfelől jött meghívások és már htrogatták a Duna hüs hullámai. Semmi sem érdekelte, még a most megnyilt nagy tárlat sem. Ugy akart elmenni,hogy meg sem nézi.Barátai unszolásának engedve, az utolsó pillanatban mégis elment. Amint teremről teremre járva nézegették a képeket, a társaságában lévő Giovanni Pietro hirtelen felkiáltott: - Ejnye, maestro! Nem is mondta, hogy képe van a tárlaton!... - Nekem? - csodálkozott ligethy - Már hogy' mondtam volna, amikor... - Na, nem kell szerénykednie! - vágott közbe az örökké jókedvű Giovanni A kép gyönyörű s mint hallom, ez viszi el a pálmát. A mester nagy zavarban volt. Nem értette az egészet. A kép elé lépett, - Csakugyan, az én aláirásom! - mormogta. Amint az első bosszús meglepetésen tul volt, jobban szemügyre vette a müvet. Kénytelen volt elismerni, hogy az a valaki, aki a képet festette, csodálatosan pompás technikával dolgozott,mely egyáltalában nem is hasonlítható az ő zsanéréhoz.. A kép alatt ez a cim: "Bizakodás". Ezerráncú, kötögető öregasszony előtt térdel egy fiatal leány. Csupa értelem az arca. Nyilván a jövőről magyaráz, mert a glóriás szépségű arcon valóban ott ragyog a nagy bizakodás. Ligethy egészen belemerült a kép szemléletébe. Szinte megdöbbentették a kifejező szinek, a határozott,biztos vonalvezetés. Lelkét megkapta az a végtelen jóság,mely a fiatal leány és az öregasszony arcáról leritt. - Vájjon ki lehet az a művész, aki az én nevem alá rejtőzött? - tűnődött. Restelkedett önmaga és tisztelői előtt,mert kénytelen ' - lett volna bevallani, hogy ennek a képnek még az ő legnagyobb alkotása sem léphet a nyomába. Barátai túláradó lelkesedéssel dicsérték a diadalmas müvet. - Egész Olaszország erről a képről beszél! - kiáltott fel az egyik. - ...És nekünk egy szóval sem árulta el! - méltatlankodott a másik. Ligethy bizonytalanul háritotta el a dicséreteket. - Kcmoljran mondón, magam sem tudtam róla. . . - Hallatlan, milyen szerény. - suttogta Giovanni a szomszédjának. - Pedig ezzel a müvével önmagát is felülmulta!...Az egész tárlaton nincs még egy kép, mely felvehetne vele a versenyt. A mester nagy zavarában ekpirult. - Nem érdemlem meg ezt a nagy elismerést, mert nem én... Nem folytathatta tovább. Remegő kis kéz kapaszkodott a karjába. Ligethy feltekintett. Bájosarcu fiatal leány állt előtte. Megdöbbent a kétségbeesetten könyörgő tekintet láttára. - Autogram? - érdeklődött Giovanni. - Igen! - felelte a mester és elővette a vázlatkönyvét. Aláirás helyett leskiccelte az előtte álló hölgyet s a kép alá csak ennyit irt: "Holnap délelőtt ugyanitt." Amikor átnyújtotta neki a képet, a leány elsirta magát. - Miért fél tőlem? - kérdezte Ligethy részvéttel - Hiszen nem vagyok emberevő ! . . . - Egy vallomással tartozom... - szepegte a leány magyarul - Nagy az en vétkem... - Honfitárs? - érdeklődtek a mester olasz barátai - Mind ilyen csinosak a nagyar nők? - Lehet...Ez tisztára izlés dolga... - válaszolta kitérően... Ezen az estén nem jött álom Ligethy szemére. Művész lelkével sokat tűnődött a képen, melynél jobbat alig látott pályafutása alatt. Az alakok nemcsak éltek, hanem beszéltek is. Az öregasszony arca elárulta az életén átvonult viharokat. Bütykös, agyondolgozott ujjai, melyek most békés nyugalomban kötögettek, vájjon miiven munkától torzultak el ennyire? A leányalak megkapoan csendes, hal.tszavu finomsága, győzelmes mosolya csak ugy sugárzott a nezo fele. Mintha csak