Hetikiadás, 1929. január-december

1929-05-07 / 18 [1515]

A nagyzási mánia. v/t Az emberi tulajdonságok egyik legkinosabbika a nagyaási mánia? Kétségtelen,hogy nincs ember a föld kerekségén,akiben az a-bizonyos "ego" ne dominálna erősen. De lényeges a különbség az önzésben is. Van Önzés,amelynek kizárólag az életösztön a forrása. Ebben az esetben tökéletesen érthető,hogy ha az emberek önzésükre hallgatnak.Legfeljebb izlós dolga,tapintat dolga,hogy ez milyen módon,milyen formában nyilatkozik meg. Ám van az önzésnek más fajtája is,amely már nagyon vissztaszitó, nagyon kellemetlen. Ez a megálomániában megnyilatkozó önzés. Ez az önzés,amely hangos,lármás,zajos,követelőző.Ez az az önzés,amely egyáltalában nem konszide- • rál és amely saját magának olyan természetű jogokat követel,amelyek tárgyilagos szempontból tagadhatatlanul nevetségesek. A megalomániás ember sokszor pathologiai jelenség. Ilyen esetben természetesen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Az nyilvánvaló,hogy az idegbeteg ember irracionálisán gondolkodik. Annyira irracionálisán gondolkodik,hogy komolyan nem is lehet figyelembe venni. Már most ez mit jelent? Ez feltétlenül azt jelenti,hogy a megalomániás emberrel szemben - logikai érvelés szempontjából - tehetetlenek vagyunk. De nem is erről az embertípusról esik szó. Hiszen ez az embertípus rászorult az orvosi kezelésre. Mi az egyébként józan emberekre utalunk ebben az esetben,akiknek egyetlen józanság hiánya épen abban nyilatkozik meg,hogy önérzetüknek,bolond hiúságuknak egyáltalában nem tudnak gátat emelni. Minden mozdulatban,amely hiúságuknak nem hizeleg,sértést látnak. Minden megjegyzésben,amely nem szolgál annak az igazolására,hogy ők mennyire kiválóak,inzultust látnak. Nyilvánvaló,hogy az ilyen emberekkel nagyon hehéz "kijönni". Mindenjárt érzékenykednek. A legcsekélyebb reakció ideiglenes gyűlöletet-vált ki belőlük. Neuraszténiás a mosolyuk akkor is,amikor elismerést kapnak. Ezzel a mosollyal mintegy azt akarják kifejezni,hogy rendben van,az elismerést megérdemlik,habár nem tettünk érte semmit,de ön ezt nevezi igazi,nagy lobogó elismerésnek? Igen,még az elismerés esetében is a lehetetlent kivánják s ha megkapjak,akkor a lehetetlennel sincsenek megelégedve. Rendesen felszines emberek,csak az emócióik intenzivek, S ezeknek az intenziv emócióknak kétségtelenül óriási részük van abban, hogy ingerlékenyek, hogy túlbecsülik saját magukat, hogy lehetetlen követelményekkel lépnek fel embertársaikkal szemben, hogy általában lehetetlen a viselkedésük, visszataszító, szemtelenül unintelligens a modoruk. Vájjon az ilyen természetű emberekkel mit lehet csinálni? Vájjon milyen álláspontra helyezkedjünk velük szemben? Csak két megoldás van. Az egyik megoldás az, hogy jóhiszeműen közeledjünk hozzájuk s tisztességesen, ildomos formában, de határozottan mondjuk meg nekik véleményünket. Mondjuk meg nekik,hogy ezzel a viselkedésükkel kellemetlenné teszik környezetük sorsát, de kellemetlenné teszik a maguk helyzetét is. De van más szempont is, amelyet ebben az esetben lehet, sőt kell használni. S ez a szempont a teljes közönyben nyilatkozik meg. Abban a közönyben, amely, ha tudjuk, hogy miként kell kifejezésre juttatnunk, sokkal keményebb és sokkal bántóbb lehet /de ekkor a bántás indokolt/,mint a pimasz önteltségben megnyilatkozó provokáló megalománia, amelyek, mondjuk az illetők tanusitanak velünk szembon. A legtöbbször közöny a legjobb megtorló eszköz. A közöny a megalomániás embert talán mégis gondolkodóba ejti s rábirja arra, hogy a maga viselkedésének lehetetlenségén eltópelődjék. -