Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Gintli Tibor: Szépirodalmi műfajok napjainkban.
A poétikatörténet felől közelítve megállapítható, hogy a műfajokról alkotott rendszerszerű elképzelést - mely azok számbavételét, minél világosabb elkülönítését és viszonyuk (hierarchikus) struktúrába foglalását tekintette feladatának - elsőként a romantika irodalomfelfogása kérdőjelezte meg. A romantika tehát ezen a téren is mutat olyan jellegzetességeket, melyeket a posztmodern irodalomértés önmaga előzményeként foghat fel. A klasszicizmus szigorú műfaji hierarchiát, műfaji tisztaságot valló nézeteivel szemben a romantika meghirdette a műfajok, műnemek, művészeti ágak, sőt a meghatározó jelentőségűnek tekintett társadalmi tudatformák - a költészet, a vallás és a bölcselet határainak eltörlését az egyetemes költészet jegyében. A romantikus poétika szerint egyetlen valamire való irodalmi alkotás sem felelhet meg előre meghatározott, normatív elvárásoknak. A műfaj ezzel elveszítette rögzített karakterét, illetve megszűnt a szövegek egyértelmű műfaji besorolásának lehetősége. A belső forma romantikus koncepciója a rögzített műfaji előírások tagadásaként is felfogható, akárcsak a töredékesség igénye, amely nemhogy egy adott műfaj szabályainak, hanem még annak a műalkotással szemben Arisztotelész óta támasztott egyetemes elvárásnak sem felelt meg, amely a befejezettséget a megalkotottság elengedhetetlen feltételnek tekintette. Ismert, hogy a romantikus művészek és elméletírók olyan progresszív univerzális költészet létrehozását koncipiálták, melyben valamennyi irodalmi mű egyetlen hatalmas egységben oldódik fel megszűntetve a szövegek elkülönülését. Nem szükséges részletesen felsorolni azokat a romantikus műfajokat sem, amelyek éppen a műfaji vagy műnemi határok átlépése révén jöttek létre, mint a drámai költemény, a verses regény vagy a rapszódia. Az összefüggő szöveguniverzum, a műfajok egybemosása, szépirodalom és bölcselet elkülönítésének tagadása olyan mozzanatok, melyek több tekintetben rokonságot mutatnak a posztmodern irodalomfelfogásával. A párhuzamok jelzése mellett azonban nem kevésbé fontos azoknak a meghatározó jelentőségű eltéréseknek a megemlítése sem, melyek a két jelenségcsoport poétikai előfeltevéseit elválasztják egymástól. A romantika tiszta műfajiságot tagadó belső forma koncepciója nagyrészt az individualitás kultuszának jegyében fogant. E megközelítés szerint a műalkotás akkor rendelkezik esztétikai értékkel, ha sajátos, egyetlen más műre sem jellemző egyediséggel bír. Az alkotás egyéni jellegét gyakran az élményformával hozták összefüggésbe, azt a poétikai elvet fogalmazva meg, hogy az individuum egyszeri, megismételhetetlen élményének jellegét az erről tudósító szöveg szerkezetének is tükröznie kell. A mű ebben az összefüggésben egy nagyszabású költőszemélyiség léttörténetének dokumentumaként értelmeződött, tehát végső soron alárendelődött az alkotó individuumának. A posztmodern látásmód szerint azonban az eredetiség és az individualitás elve csupán metafizikai konstrukció. A teremtés analógiájára elgondolt alkotó-mű viszony olyan szemléletmódra utal, mely nincs tekintettel a szövegek és a személyiség nyelvi megelőzöttségére. E megközelítés szerint az új szövegek mindig megelőző szövegekből jönnek létre, függetlenül attól, hogy ez az imitációs folyamat tudatos vagy reflektálatlan. Másrészt a szubjektum nem rendelkezik azzal a lényegiséggel, melyet a romantika tulajdonított neki, illetve amelynek megalkotását/újraalkotását elvárta tőle. A személyiséget nem az oszthatatlan egység jellemzi, mert természete eredendően széttartó jellegű. A szubjektum diszparát fragmentumaiból különböző (nyelvi) eljárások teremtenek 40
