Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)

Gintli Tibor: Szépirodalmi műfajok napjainkban.

relatív és temporalis egységet. A személyiség összetartozása tehát alapvetően fikcionáló aktusok nyomán jön létre. A szubjektumot ilyen középpont nélküli felfogása kimozdítja a (mitikus) eredet pozíciójából, így az irodalmi mű sem lehet e személyiség kiáradásának vagy teremtő aktusának következménye. Másrészt a mű ilyen módon értelmezett létrehozója, nem uralkodik alkotó zseniként a nyelv felett, mintegy átszabva annak természetét, hanem éppen fordítva: ő maga is a nyelv létre hívó működésének eredményeként születik meg. A szöveguniverzum romantikus képzetében ugyancsak található olyan konstitutív mozzanat, amely elhatárolja a posztmodern módon értelmezett szövegköziségtől. A progresszív univerzális költészet poétikai programjának hátterében az egyetemes egység esztétikai megragadásának/megalkotásának, illetve élményszerű átélésének miszticista gondolata is felfedezhető. A lét egyetemes egysége megragadásának metafizikai kísérlete azonban alapvetően idegen a posztmodern irodalomfelfogástól. A szöveguniverzumhoz való viszonyulás nem egyfajta unió mistica jegyében történik, hanem a bolyongás, a „téblábolás" célt nem tételező tevékenységeként. A szövegek végtelen viszonyrendszerének teljessége soha nem lesz áttekinthető a művek olvasója számára. Nyomon követhetetlen szövedékben fonódnak össze egymással a különböző szövegek, melyeknek hálózatrendszere már csak azért sem írható le „objektíven", mert ezt a szőttest jelentős részben a befogadói értelmezés teremti meg. Az a kérdés, hogy egy szöveg más szövegeknek milyen körével hozható összefüggésbe, alapvetően megválaszolhatatlan, mert a konkrét idézeten, utaláson túl összefonódásuk más, egyáltalán nem kevésbé jelentős módjai is léteznek. A hagyomány ilyen módon mindig újrateremtődik, egy adott szöveg befogadása mintegy átírja a tradíciót azzal, hogy mely szövegek összefüggésébe helyezi el az adott művet, melynek mintegy „előzményeiként" tekint rá a szövegközi kapcsolatrendszerbe bevont alkotásokra. A szöveget más szövegek találkozási pontjaként felfogó intertextuális megközelítés következményekkel jár a műfajiságra nézve is. A szövegközi kapcsolatoknak ugyanis egyik jellegzetes változata éppen a műfaji hagyományhoz való viszonyulás.

1 Az alkotás mindig kapcsolódik valamilyen műfaji kontextushoz, akár a mű tudatos imitációs eljárásai, akár alcímként feltüntetett műfajmeghatározás, akár az olvasói értelmezés révén. Ahogy egy új irodalmi alkotás létrejötte korábbi szövegek találkozásaként fogható fel, ugyanúgy a befogadás folyamata is. Az értelmező korábbi olvasati tapasztalatai alapján közelít meg bármely korábban még nem ismert szöveget. Olvasási stratégiáját alapvetően meghatározza, hogy a korábban forgatott műveknek milyen csoportjaival hozza összefüggésbe az előtte fekvő szöveget. Az ilyen kapcsolatteremtések több síkon és eltérő módon működhetnek. A szövegek összeolvasása megvalósulhat például tematikus, szerkezeti, stiláris stb. szinten, illetve reflektált vagy öntudatlan módon. A korábbi olvasmányélmények értelmezést befolyásoló hatása kikerülhetetlenül működésbe lép akkor is, ha a befogadó nem igyekszik - vagy nem képes - önmagában tudatosítani, hogy mely korábban olvasott művek kontextusába helyezve közelítette meg az adott alkotást. A befogadás irányát alapvetően meghatározza, hogy milyen műfaji tradíciókba véljük bekapcsolhatónak a művet. Az olvasóban felidéződő műfajok irányt szabnak az 1 Gérard GENETTE, Transztextualitás, Helikon, 1996/1-2, 82-90, i.h. 85. 41