Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)

Tóth Árpád: Az egyesületi szerveződés történeti vizsgálata.

Pór, 1988), Reisz László módszertanilag is tanulságos, amennyiben a kvantitatív feldolgozás lehetséges buktatóit is jelző tanulmányát a dualizmuskori egyletek statisztikájáról (Reisz 1988), Bősze Sándor monografikus feldolgozását Somogy megyei egyesületeiről (Bősze 1997), valamint Pajkossy Gábor kutatását, aki az 1848 előtti egyletek listáját állította össze (zömmel retrospektív forrásokból) és elemezte (Pajkossy 1993). A felsorolt művek mellett számos értékes esettanulmány is napvilágot látott, melyek közül a társadalomtörténeti szempontból érdekesek között említendők például a kaszinók, illetve a szabadkőművesség társadalmi összetételét vizsgáló elemzések (Nagy 1987 és 1988, Gál 1988). A jelzett eredmények ellenére megállapíthatjuk, hogy az egyébként is csekély számú kutatásra a fragmentáltság és - nem ritkán - a csekély elemző-értelmező igény jellemző. Ez utóbbi vonatkozásában ellenpélda lehet a nyugat-európai szakirodalom azon része, mely jellemzően egy-egy kiemelt szempontból vizsgálja az egyesületeket. Ilyen lehet például a szociabilitds újjáéledése a 17. század második felétől Angliában, mely nem csupán a városi felső és középső rétegek anyagi megerősödésére vezethető vissza, hanem a kulturális életet sújtó puritán szemlélet visszaszorulására is (Clark, 1987). Másrészt ilyen szempont az, mely szerint a 18. század végi -19. század eleji brit városi középosztály arra törekedett, hogy az egyesületek által ragadja magához a városon belül a hatalmat és helyi viszonyokat saját ízlésére, kényelmére formálja át (Morris, 1983). E két megközelítésben közös, hogy a városfejlődéssel hozzák összefüggésbe az egyesületi élet kibontakozását, míg a német Nipperdey máshová teszi a hangsúlyt: a németországi egyesületeknek a rendi társadalmi viszonyok lebomlásában játszott szerepére (Nipperdey, 1972). Megítélésem szerint hasznára válna a magyar egyesülettörténet-írásnak is az ilyen, probléma-centrikus megközelítés (további) terjedése, mert ezáltal könnyebben lehetne az egyesületi fejlődést más történeti folyamatok közé ágyazni. De vajon miért fontos és mennyire jelentős fejlemény az egyesületi szerveződés kialakulása az újkori Magyarországon? Ezt a kérdést több szkeptikus röpiratíró is feltette már a reformkorban, és meg is fogalmaztak különféle érveket az egyesületek ellen. Volt, aki idegen-majmolásnak tekintette az egylet-alapításokat. „Mire való azon munkásság, mely feleslegesnek látszik? [...]- Hogyan!, felelnek, nem tudja, hogy Berlinben vagy Londonban is létezik egy hasonló társaság? [...] Valóban kár, hogy annyi munkásság és annyi pénz vesztegettetik, s mindez csak azért, mert a pesti magyarok londoni, párisi vagy berlini stb. magyarok." (De Gerando, 1846: 12-13.) Mások a casinókat amiatt kárhoztatták, hogy könyvtáruk kihasználatlan, és csak a dohányfüst jelzi, hogy időnként megjelennek a tagok. A kortárs Jókai is ironikusan mutatta be a reformkori közéletet ábrázoló Egy magyar nábob című regényében, ahogyan a jelentéktelen és a főúri szenvedélyhez igazodó Agarászegylet mekkora népszerűséget élvezett a „nemzeti" (tehát a magyar nyelvet és kultúrát támogató) és a jótékony egyesületekhez képest (Jókai, 1962: 2. köt. 90-93). A professzionális történetírástól azonban elvárható, hogy kiegyensúlyozottan értékelje az egyesületi mozgalmat. Az egyletek jelentősége részint abban ragadható meg, hogy gyakran saját magukon túlmutatnak, amennyiben olyan intézményeket hoznak létre és tartanak életben, amelyek kisebb-nagyobb embercsoportok helyzetét könnyítik meg, vagy teszik kellemesebbé. Az 1817-ben megalapított Pesti Jótékony Nőegylet például fennállása első néhány évében egy sor olyan intézménnyel gazdagította a várost - például egy önkéntes 53