Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)

Gyáni Gábor: Individualizálódás és civil társadalom - történeti megfontolások.

önszerveződés egyesületi mechanizmusának a hasznosítása. Ilyen hiánynak számít akkoriban a városi népesség könyvtári ellátottságának a szegényessége, vagy a tanyai életformával együtt járó elszigeteltség, mely utóbbi a szociabilitás mesterségesen, vagyis öntevékeny módon életre hívott fórumainak, nyilvános színtereinek a megteremtésére sarkallt. Úgy gondolom tehát, hogy noha az individualizálódás látszólag a közösséggel szembeni emancipáció folyamataként haladt előre, ebből mégsem következik a közösségképződés korabeli teljes hiánya, s még kevésbé következik a közösségek általános hanyatlása. Sőt, éppen ellenkezőleg. Az individualizálódás abban az értelemben valóban rombolta (és ma is rombolja) a közösségeket, amennyiben idejétmúlttá teszi számos történeti formájukat; noha még a korporativ jellegű szervezetek hagyományos közösségi képződményeit sem tünteti el teljes mértékben a föld színéről. Nem teszi, mivel az individualizálódás nyomán roppant nagy űr keletkezik elsősorban a szociális védelem tekintetében, és a piaci kapitalizmussal együtt azon nyomban felszínre kerülő szociális gondok enyhítését el sem lehet másként elképzelni, mint a korporativ társadalmi egyesületek (az önsegélyző szervezetek), valamint a karitatív organizációk közreműködésével. Megváltozik viszont a helyzet, midőn maga az állam kezd fellépni, mint a szociális ellátórendszerek fő vagy kizárólagos életre hívója és működtetője. A szociálpolitika ezen térnyerése ugyanis lassanként kezdi elsorvasztani a társadalom „természetes" önvédelmi reflexeit, hogy végül szinte teljesen likvidálja is a társadalmi filantrópia szervezeti formáit, és így végül kiölje az állampolgárok tudatából az embertársaik szociális elesettsége iránti szánalomnak még az érzését is. Az államszocializmus korának lesz ez végül, úgymond természetes kísérőjévé, amely a civil társadalmi öntevékenység napjainkban észlelhető fájó hiányának is az egyik döntő oka. Individualizmus és közösségiség a mondottakon túl azért sem zárja (zárhatja) ki egymást teljes egészében, mert a szabad polgár az általa megválasztott, az ő saját személyes közreműködésével fenntartott kisközösségek révén jut önnön képességei és személyes szabadsága (magánemberi autonómiája) tudatára; nem afféle szigetlakó Robinsonként, hanem öntudatos közösségalkotó állampolgárként tesz ugyanis szert személyes és csoportidentitásra. Ennek az identitásnak a megszerzése, majd az önazonosság tudatának folytonos ápolása teszi tehát nélkülözhetetlenné a civil társadalom különféle megnyilvánulásait, közte azokat is, melyeket épp az egyesületek nyújtanak mindenki számára. Történelmi megfontolások alapján nyugodtan elvethetjük tehát azon széles körben vallott, és könnyen hihető feltevést, hogy bár a polgári önzés hasznos volt ugyan a piaci hatékonyságot fokozása miatt, ugyanakkor egyértelműen destruktív hatást fejtett ki a társadalmi szolidaritás szervezeti abroncsainak a szétzilálásával. Ezt a következtetést vonta le, többek közt, Polányi Károlyt nagy átalakulás című jelentős munkájában.

12 Mivel mi már magunk mögött hagytuk a durván dezindividualizáló államszocialista rendszert is, azzal a tapasztalattal gazdagabban értékelhetjük a liberális kapitalizmus múltját, mellyel Polányi 1944-ben még nem rendelkezett. Nevezetesen, hogy kifejlett és autonóm, mondhatni per 13 Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Bp., 1997. A munka 1946-ban jelent meg először. 48