Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)
Gyáni Gábor: Individualizálódás és civil társadalom - történeti megfontolások.
úgyszólván egyedüli lerakataivá széles társadalmi csoportok számára. György Aladár 1884es értékes könyvtárstatisztikai adatközléséből tudjuk, hogy az úgynevezett közkönyvtárak, melyek nem csupán egy meghatározott szervezet (iskola, hivatal, börtön, kolostor) tagjainak, hanem korlátozás nélkül minden olvasni vágyónak a rendelkezésére álltak, a századfordulóig többnyire egyesületi égisz alatt működtek — 328 akadt egyébként belőlük szerte az országban. Az úgynevezett, nyilvános könyvtárak, melyeket rendszerint a városi önkormányzatok tartottak fenn, - a Fővárosi Könyvtár 20. század eleji felállítása előtt ugyanis olyan kis számban fordultak még csak elő (1884-ben az egész országban 42, a kiegyezés idején pedig 5 működött csupán belőlük), hogy az egyesületek, főként persze az Úri Kaszinók, s idővel pedig az iparegyletek, gazdakörök, kereskedőtársulatok, vagy orvosegyletek nélkül valamiféle könyvtári „szolgáltatás" egyáltalán nem is létezett volna. A kaszinók voltak a legnagyobb közkönyvtári gyűjtemények birtokosai, mivel átlag 15003500 könyvet (helyesebben: kötetet) mondhattak a magukénak. Az első világháború körüli években pedig ennek akár a dupláját is elérhette egy-egy vidéki városi kaszinói könyvtár kötetszáma, amiként például a nagy múltú, 1837-ben alapított pozsonyi Polgári Kaszinó példája is mutatja: a kiegyezés idején 500 művet őriztek az egyesület könyvtárában, a századfordulón 2600, a tízes évek elején pedig már 5276 kötet szerepelt a katalógusban. 1 ° Igaz, a napisajtó és egyáltalán, a heti- és havilapok bel- és külföldi választéka többnyire e helyekről is hiányzott, bőven rendelkezésre álltak azok azonban a kávéházakban, melyekből Budapesten a századfordulón félezer is akadt és persze minden vidéki városban voltak reprezentatív, sajtótermékekkel jól ellátott kávéházak. De nem csak a modern urbanitással járt szorosan együtt az írott kultúrát terjesztő egyesületi és civil társadalmi öntevékenység. Az Alföld nagyhatárú tanyavilágában, ahogy az e tekintetben talán legjobban feldolgozott hódmezővásárhelyi példa is bizonyítja, az öntevékeny olvasóköri mozgalmi aktivitás a napi életükben kifejezetten elszigetelt tanyalakó parasztok számára feszítő szükségletnek volt tekinthető. Erre vall, hogy 1827 és 1918 között egyedül ebben a jellegzetes tanyás mezővárosban 143 egyesület alakult, és közülük is 135 a kiegyezés és a dualista időszak vége közt jegyeztette be magát. S ami talán a legfontosabb, ezek közül az egyesületek közül minden második (71) már a nevében is olvasó egyletként, olvasókörként határozta meg magát, emellett gyakori volt még az Önképző-, a Daloskör és a többi szigorúan kulturális célzatú szervezet is. Különösen a századfordulóig tartó időszakban volt felettébb jellemző az átütő erejű olvasóköri mozgalmi buzgóság és mondani sem kell, az egyesületek nagyobbrészt a tanyavilágban vertek gyökeret. 1 ' A példa kézzelfoghatóan bizonyítja az ilyen és a másféle rendeltetésű egyesületi aktivitás szoros kapcsolatát az individualizálódás folyamatával, hiszen a korabeli magyar paraszti társadalom legindividualizáltabb részét épp az Alföld tanyalakó mezővárosi parasztsága alkotta, amely ezen a téren jóval előtte járt a falusi birtokos parasztságnak. Másrészt arra is kellő bizonyságul szolgál, hogy az infrastruktúra hiányosságainak mintegy a pótlására gyors és kézenfekvő eszközként kínálkozott a társadalmi öntevékenység, az 10 Vö. Gyáni Gábor: Közkönyvtárak mint a polgárosodás emetyűi. In: Ablonczy Balázs és mások szerk.: Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kosa László születésnapjára. Bp., 2002. 358-367. " Hajdú Géza: Vásárhelyi egyletek és könyvtárak 1827-1944. Szeged, 1977. 47
