Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)

Gyáni Gábor: Individualizálódás és civil társadalom - történeti megfontolások.

elodázni, hogy jogilag szabályozott kereteket teremtsenek végre a szervezkedési szabadság számára; erre végül majd csak hét év múltán, egy belügyminiszteri körrendelet formájában került sor.

2 Jellemző azonban, hogy sem ekkor, de később sem törvény formájában intézkedtek a szervezkedési szabadságról, magyarán szólva az állampolgárok egyesülési és gyülekezési jogának a pozitív elismeréséről, s a kérdés szabályozásáról egyetlen törvényi rendelkezés született csupán 1945 előtt, az 1938: XVII. te, amely azonban csupán az egyesületi szabadsággal való visszaélést szankcionálta. A reformkor óta a tisztán gazdasági, tehát profit jellegű társulatok kivételével a mondhatni non-profit egyesületi szektor igazgatása (ideértve a szervezetek legitimitását is) teljes egészében az önkormányzatok saját hatáskörébe tartozott. Ez tette egyébként lehetővé, hogy 1868-ban a kormány egyáltalán betilthatta az előbb említett egyesületeket határozottan politikai megfontolások alapján. S noha a monarchia Lajtán-túli felében, vagyis Ausztriában 1867 óta érvényben volt már a Vereinsrecht, nálunk annyira futotta csupán e téren, hogy a belügyminiszter és közegeinek a „belátásán" nyugvó, vagyis bármikor és bárhol módosítható szabályozást rendszeresítettek miniszteri rendelet formájában.

3 Ez a nyilvánvalóan önkényesnek ható engedélyeztetési rendszer valójában minisztériumi szokásjogként működött a dualizmus évtizedeiben éppúgy, mint a Horthy-korban. Ez állt tehát annak az egyesületpolitikának a hátterében, amely nem egyetemleges elvek, hanem politikailag motivált osztályozás szerint tett különbséget az egyesületek között; s továbbá e politika eredményeként az inkább csak vélelmezett, nem tényszerűen azonban bizonyított kormányzati (és helyhatósági) gyanúra alapozva önkényesen lehetett adagolni, sőt olykor meg is tagadhatták az állampolgárokat elvileg megillető önszerveződés jogát. Ez a gyakorlat szabta meg, vagy inkább ez a politika pecsételte meg nemegyszer a nemzetiségi egyesületszervező törekvések sorsát is (itt a pánszláv izgatás vádja volt az egyesülési jog megtagadásának vissza-visszatérő indoka), s persze az 1890-es években nyíltan átpolitizálódott agrárszocialista, ritkábban egyes városi munkásszerveződések spontán alakulását is ezen az úton igyekeztek „kordában tartani". Mindez akár jótékony hatással is lehetett (vagy lehetett volna) a társadalmi önszerveződés egyes formáira. Hiszen az önszerveződés legális módjainak eddig taglalt hátrányait a szabad szervezkedés egyéb területekre történő átirányítása némiképp ellensúlyozhatta (volna). Nevezetesen: mivel a társadalmi önszerveződés az állami politika szféráján kívül tevékenykedő szervezetekre korlátozódott, miután az 1875-ös miniszteri rendelet szigorúan megtiltotta az egyesületeknek, hogy nyílt politikai tevékenységet folytassanak és az ilyen jellegű célkitűzések még az alapszabályba sem kerülhettek be.

4 Ugyanakkor korlátlanul szabad tér nyílt a művelődésre, a szórakoztatásra, valamint a szociális gondoskodásra irányuló egyesületi aktivitás kibontakozása előtt. A politikai szempontból kényesnek vagy kritikusnak tartott társadalmi csoportok körében, amilyennek 1 Gyáni Gábor: „Civil társadalom" kontra liberális állam a XIX. század végén. In: Uő: Történészdiskurzusok. Bp., 2002.161-174. 3 Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és a civil társadalom képződése. In: Uő: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemben. Bp., 1998. különösen 170. 4 A politikai tevékenységet legálisan űző egyesületekről 1. Szabó Dániel: A magyar társadalom politikai szerveződése a dualizmus korában. Történelmi Szemle, 1992/3-4. 199-230. 44