Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Bényei Miklós: Könyvtártörténeti dolgozatok módszertani tanulságai.
kizárólagos oka, hogy a tárgyalt időszakban a könyvtárban ilyen munka nem folyt. Jobban vonzódtak a kollégák a zenei részlegekhez: négyen fordultak feléjük, ráadásul ketten úgy, hogy ugyanannak a gyűjteménynek két különböző szakaszát tárták fel. Számításaimba beletartozik a városi hálózat részeként tevékenykedő két ámk-könyvtár (ez valójában három dolgozat, mert az egyikről ketten is írtak), valamint a kettősfunkciójú iskolai és gyermekkönyvtár. Már ez a felsorolás is sejteti, hogy a hallgatók szembeötlő módon előnyben részesítették a közelmúltat. Negyven olyan dolgozatot olvastam, amely teljes egészében vagy túlnyomórészt 1952 utáni fejleményeket taglalt, és ez bizony több mint nyolcvan százalékos hányad (81,63 %). Ennek elsődleges oka véleményem szerint az időbeli közelség: a forrásbázis könnyebben elérhető és áttekinthető, a korábbi tanulmányok közvetlenebbül hasznosíthatók, a hallgató sokszor személyes emlékeire, élményeire is támaszkodhat stb. Az érdeklődés ilyen irányú eltolódását még inkább erősíti, ha azt is észrevételezzük, hogy több szerző napjainkig haladt, sőt - és erre más vonatkozásban még vissza kívánok térni - éppen az utóbbi évek történéseire összpontosította figyelmét. A korábbi korszakokról, legfeljebb a tizenkilencedik század utolsó harmadáig visszanyúlva kilenc dolgozat (18,37 %) készült. Öten a mai közkönyvtár közvetlen elődjének vagy elődjeinek múltját kutatták, hárman a hajdani olvasóköri és egyleti könyvtárak históriáját választották. Egyikük az utóbbiak és a mai községi könyvtár történetét szerves egységben szemlélte, ráérezve, hogy közöttük valamiféle belső - ha más nem: funkcionális - összefüggés, folytonosság van. Egy hallgató - hangsúlyoznám: mindössze egy hallgató - arra vállalkozott, hogy egy könyvtáros, név szerint a győri Bay Ferenc munkásságát mutassa be. Számomra alig-alig érthető ez a biográfiai távolságtartás, az életrajzi megközelítés ugyanis lehetőséget adna arra, hogy egy-egy könyvtár múltjának ne csak az objektív tényeit ismerjük meg, hanem azt a semmi mással nem pótolható emberi, érzelmi többletet, azt a kemény erőfeszítést is, amellyel elődeink megteremtették, kifejlesztették és viszonylag magas színvonalra emelték a hazai közművelődési könyvtárügyet. Az ódzkodást csak piciny mértékben ellensúlyozta, hogy némelyik dolgozatban egy-egy miniportré erejéig a jelesebb könyvtáralapítók vagy könyvtárosok is felbukkantak. Különösen tartózkodtak a hallgatók az egyes személyek megítélésétől, inkább csak általánosságban, név nélkül emlegették- igaz, többnyire tisztelettel - őket. Ha már érintőlegesen utaltam az időhatárokra, ejtsünk szót egyéb kronológiai problémákról is. Előfordul, hogy a dolgozat túlságosan nagy időtávot ölelt fel, ennélfogva túlságosan vázlatos, sőt itt-ott felületes. Egy másik gond a záró határ meghúzása: többször esetlegesnek tűnik, hogy mikor hagyták abba az időrendi áttekintést, vagyis nem indokolták ezt (olykor nem is igen indokolható). Sok fejtörést okozhat a belső periodizáció, aminek két alapvető oka lehet. Egyrészt a korszak- és szakaszhatárok országosan sem tisztázottak, e tekintetben nincs közmegegyezés; másrészt az országos, a megyei és a helyi fejlemények nem mindig esnek egybe. Ebből fakad aztán, hogy néha a hallgató erőltette a könyvtártörténeti összefoglalásokban talált határvonalakat, és nem vette észre, hogy az adott településen másként alakultak a dolgok, azaz némi csúszással vagy éppen előbb zajlottak a fontos események: pl. az adott településen egy könyvtár építése sokkal inkább szakaszhatár lehet, mint egy köztörténeti tény. A közkönyvtárak múltjáról írt vizsgadolgozatok- nagyon kevés kivétellel - messzemenően megfeleltek annak a követelménynek, hogy eredeti forrásokban megbúvó adatokat tárjanak fel. Jóleső érzéssel állapítható meg az is, hogy a források kezelése szintén megfelelő, a hallgatók 37
