Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Gerő Gyula: A (h)őskor könyvtárosai.
ki- illetve továbbképzését is. Mivel tudta, hogy könyvtáros-iskolái háttérrel nem számolhat, a távoktatás egyik formáját tervezte és valósította meg ötven évvel ezelőtt. A körzeti könyvtár megszervezésekor mindegyikük kapott egy kezelési utasítást, amely tulajdonképpen szabályos gyakorlati kézikönyv, vademecum volt. Két kiadásban jelent meg, 1947-ben (amikor még nem léteztek körzeti könyvtárak) Vezérfonalak a körzeti könyvtárak számára címmel 3 füzetben, és 1949-ben Útmutatók a körzeti könyvtárak számára címmel 2 füzetben, az előző - részben javított kiadásaként. Ezekből mindent kiolvashatott és megtanulhatott a magára hagyott körzeti könyvtáros is arról, mit és hogyan kell tennie. A füzetek és az Országos Könyvtári Központ által megadott irodalom alapján a körzeti könyvtárosnak dolgozatot kellett írnia és konferencián beszámolnia tudásáról, válaszolnia a feltett kédésekre. Ilyen beszámoltatásra emlékeim és Rácz Aranka emlékezete szerint mindössze egy-két alkalommal került sor. Amikor a Népművelési Minisztérium elragadta a körzeti könyvtárak szervezését a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól, 1949 őszén nemcsak ez az oktatási fonna szűnt meg, hanem Sebestyén Géza füzetei sem jutottak el az újabb alapítású körzeti könyvtárakba. (Igaz, van nyoma annak, hogy a Népművelési Minisztérium könyvtári osztálya 1950-ben hasonló,Rákérdezést" tervezett a leromlott színvonalú könyvtárosgárda feházasára, de erejéből emlékezetem szerint csak a meghirdetésre futotta, a megvalósításnak mindeddig nem bukkantam nyomára.) A Sebestyén Géza és munkatársai által kezdeményezett és lebonyolított helyszíni kiválasztás - amelyet az OKK-ban végzett egyéni meghallgatások, „káderezések" egészítettek ki leginkább a körzeti könyvtárak első emberére irányult, a második emberek felkutatására többnyire még nem futotta a központi erőből. Ez a helyiekre maradván, a legtöbb helyen elodázódott a tanácstalanság, bürokratikus tehetetlenség miatt: az első tíz körzeti könyvtár többségében fél-, háromnegyed évig tartott, amíg sikerült betölteni a szervező-könyvtárosi, akkori hivatalos elnevezése szerint: utazó-könyvtárosi státust. (A harmadik, az adminisztrátori álláshelyről nem is beszélve.) Igaz az is, hogy közben, 1949 szeptemberétől kezdve megváltozott a helyzet az irányításban. Említettem, hogy az új minisztérium, a Népművelési meglehetősen erőszakosan átvette a körzeti könyvtárak szervezését és szervezetét a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Országos Könyvtári Központtól, de ez nem történt zökkenők nélkül. Hézagok támadtak a szervezésben, mert az új, a Népkönyvtári Központ, amelynek felállítását szerencsére a könyvtárosként kezdő, de nagyon széles látókörű és igen-igen bölcs emberre, az egykori kisszállási tanítóra, majd bajaszentistváni igazgatóhelyettesre, Sallai Istvánra bízták, igen kevés emberrel kezdte meg működését. Hiába segített a Népkönyvtári Központnak a Népművelési Minisztériumban szintén újonnan felállított könyvtári osztály két-három tagja, erejükből inkább csak a meglévő körzeti könyvtárak ritka, alkalmi meglátogatására és az újabbak szervezésének elindítására futotta, a személyi kérdésekben legfeljebb rögtönzésekre telt erejükből, vagy megpróbáltak a tervezett könyvtáros-tanfolyamokra hagyatkozni. Ezek az 1949 végén indított hathetes („Máramaros úti") gyorstalpalók- ezt mondhatom, mert engem is ott képeztek ki perfekt könyvtárossá - csupán arra voltak alkalmasak, hogy a könyvtárosjelöltek általános képességeit és politikai megnyilvánulásait (legalábbis azokat, amelyeket a résztvevők magukról kimutattak-elárultak) a szemináriumvezetők felmérhessék, értékelhessék. A résztvevők többségének alacsony műveltségi színvonala és a tananyag egyoldalúsága miatt itt kezdődött a körzeti, a városi és a szakszervezeti önálló könyvtárak utánpótlásának felhígulása, noha későbbi kiváló könvtárosokat a Máramarosi út is fel tud mutatni az akkor még kevésbé iskolázottak közül is (pl. Fekete Dezső, Varga Béla, Tóth Ferenc, Kovács Fái). Az ellenpélda 20
