Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Gerő Gyula: A (h)őskor könyvtárosai.
Krausz Mátyásé, a Bajai Körzeti Könyvtár 18 éves, frissen érettségizett könyvtárvezetőjéé, aki - noha jó eredménnyel végzett a hathetesen -, könyvtároskodásának háromnegyed éve alatt gondosan visszaküldte a Népkönyvtári Központnak az onnan a könyvekhez kapott valamennyi nyomtatott katalóguscédulát, mert nem tudta - és senkitől meg sem kérdezte -, miért küldi neki ezeket oly makacsul a központ. A körzeti könyvtárakhoz tartozó népkönyvtárak (letéti könyvtárak), vagy ahogy akkor őket nevezték, „alapkönyvtárak" könyvtárosainak kiválasztását szintén pontosan kigondolta a rendszeralkotó. Az elvekről tudomásom szerint Kégli Ferenc dokumentumok alapján fog beszámolni, és itt is csak emlékeimre hagyatkozom. Mivel a falusi letéti könyvtárosok, népkönyvtárosok - még a nagyközségekben tevékenykedők is - 1949-ben és még utána is néhány évig egyetlen fillért sem kaptak munkájukért (a nagyobb községekben 1952-53-ban vezették be az utólagos, negyedévenkénti egyszeri jutalmazásokat), túlzott követelményeket nem lehetett támasztani a falusi könyvtárosokkal szemben. (Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy például 300 kötet már nagy állománynak számított akkoriban, tehát a vele való foglalkozás még belefért az emberek szabad idejébe.) A legtöbb körzeti könyvtár vezetője arra törekedett, hogy az igazi néptanítókat, az egy-két személyes falusi iskolák 40 év feletti igazgatótanítóit nyerje meg könyvtárosnak. A néptanítók a feladat vállalását természetesnek vették, annál inkább is, mivel a könyvtár létét fontosnak tartották, telepítését maguk kezdeményezték. Ám közben az történt, hogy a mindenhatóságra törő hatalom nem bízván az adott faluba belegyökeresedett, véleményformáló néptanítók politikai hajlandóságában, elkezdte őket ide-oda dobálni, idegeneket rakni a helyükbe. Új helyen pedig az a természetes, hogy a jövevény visszahúzódik, csökken a vállaló-vállalkozó kezdve. Az elemi iskolák nyolcosztályos általános iskolákká fejlesztése során nőni kezdett az iskolák tantestületének létszáma, az új tanítók többsége pedig a felfejlesztett tanítóképzőkből frissen falura helyezett leány vagy fiatalasszony lett - a beilleszkedés megannyi, kezdeti gondjával. Mint kezdőkre, az igazgató azonnal rájuk osztott minden feladatot, aminek ellátásáért nem adtak pénzt, az úttörőcsapat vezetésétől kezdve a Vöröskereszt titkári teendőinek végzésén át mindenféle beszedett pénzek kezeléséig és - mellesleg - a könyvtárosi munkáig. A következmény: kudarc az egyik részen, kudarcélmény a másik félnél. A falusi könyvtárosok kiválasztásában tehát kezdett eluralkodni a véletlenszerűség: a körzeti könyvtáros örült, ha a falu vezetőivel együtt, vagy nélkülük egyáltalán rá tudta tukmálni valakire a könyvtár kezelését, s örülhetett, ha ez a botcsinálta könyvtáros legalább bevallottan szerette a betűt, s jobb esetben újságolvasó is volt. Hasonlóan alakult a helyzet az üzemi, szakszervezeti, munkahelyi könyvtárakban is, ahol a régi, sokat olvasó, egy bizonyos ismeretkörben némileg tájékozott öreg szakikat mindinkább felváltották a sokelfoglaltságú, a könyvtárosságot csupán párt- vagy szakszervezeti megbízásból elvállaló ún, „aktívák", valójában lóti-futi, sehol senki, felelőtlen „könyvtárfelelősök". 1951 őszén a Népművelési Minisztérium könyvtári osztályvezetőjének, a „gőzhenger" Barabási Rezsőnek rámenősségéből megindult a könyvtárosképzés a Budapesti Pedagógiai Főiskolán. A Cukor utcában lévő, Apáczai Csere János nevét viselő intézményben az első évben esti és levelező tagozatra vették fel a hallgatókat (a következő évben nappali képzés is indult), mégpedig mindenféle iskolai előképzettség megkövetelése nélkül. Tapasztalataim és az élet igazolása szerint a főiskolát eredményesen elvégzők sikeresen pótolták iskolázottságuk hiányát, különösen azok, akik utána elvégezték a bölcsészkar magyar vagy történelem szakát is. Mindez a főiskola jó, gyakorlati tantervének és kitűnő tanárainak volt köszönhető. A könyv27
