Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
kibontakozása erősítette, gazdagította, korszerűsítette a szakmai köztudatot, világképet, nézeteket, s az előbbi érlelődése alapozott meg új szolgáltatásokat, fejlesztette a technológiát, szilárdította meg a közkönyvtári rendszert. Ma ott tartunk, hogy a társadalom foglalkozásnak, mi több szakmának fogadta el a könyvtárosságot, olyan szakmának, amelynek gazdag, speciális ismeretanyaga van, amelyet felsőfokú tanulmányok során lehet elsajátítani. Nem véletlen, hogy már a korszak kezdetén a közkönyvtárosok képzése kiemelt figyelmet kapott. Jó, jó, az akkoriban csúfolódva gyorstalpalónak nevezett néhány hetes vagy hónapos könyvtáros tanfolyamokon és iskolákon a marxista hittan uralkodott, azonban a szakmai ismeretek is kellő súlyt kaptak. S ami még fontosabb: szakmai öntudattal és elkötelezettséggel vértezték fel a hallgatókat, akik közül sokan meghatározó szerepet játszottak az elkövetkező évtizedekben, elfelejtve az ideológiai balítéleteket, de soha meg nem feledkezve az olvasók szolgálatáról. A negyvenes évek végén meginduló egyetemi, az ötvenes évek elejétől működő főiskolai tanszéktől is egyre több szakembert kaptak a közkönyvtárak is. A tömeges képzést azonban a szakma közös erőfeszítésével létrehozott, a működéshez igen kevés központi segítséget kapott könyvtárosképző szaktanfolyamok oldották meg. A tankönyvtárak szerepét elsősorban a megyei könyvtárak töltötték be; máig hálásak lehetünk nekik és a kebelünkben szerveződött, odaadó, magas színvonalon oktató és a szakmai követelményekből nem engedő tanári karoknak. A könyvtárosképző szaktanfolyamok készítették elő a könyvtárosképzés bevonulását a tanítóképző, majd tanárképző főiskolákra (s hátukon vonult be a népmüvelőképzés is), s végzett hallgatóik késői jóvátételként kapták meg a főiskolai államvizsga letételének lehetőségét. A könyvtári segéderőket képző könyvtárkezelői tanfolyamok előzményére alapozhatott az asszisztensképzés, amely némi tévelygés után találta meg, de megtalálta a maga helyét a könyvtárosképzés rendszerében. Ma ott tartunk, hogy országunk méreteihez képest túl sok a könyvtárosképző intézet. Ennek veszélyeivel egyszer érdemes volna szembenézni. A rendszeressé váló továbbképzés érdemeiről is meg kell emlékeznünk. A tanfolyamok egy-egy szakterületen nemcsak a specializálódást és az ismeretek korszerűsítését segítették elő, hanem szakmai közösségek, szakmai műhelyek létrejöttét is ösztönözték. Gondoljunk csak vissza a gyerekkönyvtárosi vagy a zenei tanfolyamokra, a módszertanosok, a helyismereti könyvtárosok továbbképzési alkalmaira. A bibliográfiai leírás új szabványainak bevezetése valóságos továbbképzési hullámot váltott ki, amely egyfelől a katalógusok megújulását, másfelől számítógépesítését alapozta meg. Hasonló hullámot váltott ki az utóbbi években a számítógépes és távközlési technológia könyvtári alkalmazása. Egy szót a könyvtárosi olvasótáborokról és egyéb fedőneveken futó továbbképzési formákról is. A hetvenes évektől kezdve ezek egy másfajta szemléletet, a fennálló körülmények kritikáját, alternatív szakmai gondolkodásmódot közvetítettek a résztvevők felé, tágítva a látókör és vizsgálva a változtatás lehetőségét. Számos vizsgálódás, felmérés, műhelyvita, külföldi tájékozódás előzte meg a szakmai irányelvek megszületését. A szakmai irányelvek jelentősége és hatása talán még a háromezer népkönyvtárat létrehozó lovasrohamét is felülmúlja. Tulajdonképpen ezzel alakult ki a magyar közkönyvtárügy váza, szilárdult meg rendszere, kaptak hosszú távra szóló koncepciót, célokat, 17
