Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
partnerüket bizony-bizony nem is ok nélkül kritizálni. Most azonban itt van az ideje annak, hogy a korszerű könyvtárügy kulcsának nevezzük a Kellót, s lerójuk előtte az elismerés adóját. Ne feledjük azonban, hogy a zár megváltozásával a kulcsot is újra kell esetenként reszelni. A Kelló elsősorban az állománygyarapítás és az állomány feltárásának minőségi színvonalában éreztette hatását. Hűséges társa volt ebben a hatavanas évek derekától az Új Könyvek című állománygyarapítási tanácsadó folyóirat, amely a nehéz években - szerkesztői a megmondhatói - nem egyszer, se kétszer lett ad audiendum verbum szólítva. (Nem állom meg, hogy legalább zárójeles megjegyzésként ne adjak hangot magánvéleményemnek: nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mai körülmények között is a leghelyesebb megoldás, hogy a szerkesztőség még mindig a Kellótól elszakítva, egy másik intézmény keretében működik. Ennek kifejtése azonban messzire vezetne.) A Kelló alapszolgáltatásaihoz az idők során sok más kiegészítő szolgáltatás járult. Közülük némely kiállta a próbát, mások elenyésztek. Mindez természetesnek tekinthető. Örvendetes, hogy a nemzetiségi könyvellátás az előbbiek közé tartozik, és sajnálatos, hogy a könyvtári kötés az utóbbiakhoz. Talán a kötés kérdését ismét elő lehetne venni a több ezer forintos könyvárak tükrében. A könyvtári kötés annak idején azért nem tudott meggyökerezni, mert túl alacsonyak voltak a könyvárak: olcsóbb volt új könyvet venni, mint köttetni. Emberek, megváltoztak a közgazdasági körülmények! A könyvtári szervezetnek kellett volna megkönnyítenie az egyre növekvő problémát okozó nem használt, elavult állományok kezelését, magyarul kivonását. Az újrahasznosítás makacs dogmája (amely alatt nem az eladást vagy a zúzdát értettük, hanem a fölösleges művek egy másik könyvtárnak való átpasszolását) és a szakmai állományépítésre gyanakodó pénzügyikönyvelői jogszabályi rendelkezés nagy terhet jelentett a korszerű ellátási rendszer kiépítése szempontjából, s erősítette azt a tévhitet, mely szerint annál jobb a könyvtár, minél nagyobb az állománya. Jobb célra hasznosítható munkaórák tízezrei (szándékosan alulbecsült számot mondok) mentek veszendőbe a semmire se való könyvek listázásával, felajánlásával, körözésével, raktározásával, szállításával. Az utóbbi évtizedben - bár talán illegálisan -javulni látszik a helyzet, s lépéseket tettünk a helyes állománygazdálkodás irányába. Elvi szinten kezdetektől fogva világos volt előttünk, hogy nem az olvasónak kell a könyvhöz mennie, hanem a könyvet kell a használóhoz eljuttatni. Sok eszmefuttatás, irányelv, vizsgálat, talán még jogszabály is foglalkozott a könyvtárközi kölcsönzéssel, ám a tényleges teljesítmények - más országok forgalmához képest - nagyon szerények maradtak. Az utóbbi években azonban örvendetes módon előtérbe került a dokumentum- és információellátás korszerű infrastruktúrára alapozott kibontakoztatása. Az infrastruktúrába egyaránt beleértendő az ellátó rendszerek egyedi dokumentumkéréseket teljesítő, menetrendszerű szállító kapacitása és a digitalizált dokumentumokat és információkat az íróasztalokig eljuttató, elektronikus gyűjtemények, adatbázisok és hálózatok együttese. A különböző tényezők mérlegelése arra enged következtetni, hogy a közkönyvtárak a hazai és nemzetközi könyvtári együttműködésre támaszkodó dokumentumellátó szolgáltatásukkal komoly szerepet játszhatnak az otthonukban dolgozók, a távoktatásban résztvevők, a kis- és középvállalkozások stb. igényeinek kielégítésében. A szervezet formalizáltságát, erejét is növelték a hosszabb-rövidebb ideig élő kisebbnagyobb területre kiterjedő könyvtárközi kapcsolatok. Különös figyelmet érdemelnek az egyegy város vagy régió különféle típusú könyvtárait összefogó szervezetek, amelyek általában a közkönyvtárak kezdeményezésére jöttek létre, s működésük is jórészt rajtuk múlt. Az olyan 15
