Varga-Sabján Gyula (szerk.): Helyismereti könyvtárosok V. országos tanácskozása : Kiskunhalas - Kalocsa, 1998. július 15-17. (1999)

I. A MAGYARORSZÁGI EGYHÁZAK, EGYHÁZTÖRTÉNETI BIBLIOGRÁFIÁK. - Gergely Jenő: A magyarországi egyházak helyzete a rendszerváltás előtt és után.

jelentette. Ez a történelmileg időszerű aktus nem jogilag problematikus, hanem azért, mert a korábban tárgyalt „francia típusú" szeparációt tekintette példaképnek, kiegészítve a sztálini egyházüldözés pragmatikus eszköztárával. A szétválasztást ugyanis nem a „szabad egyház a szabad államban" elv érvényesülése követte, hanem egy szabadságától megfosztott nemzet vallásszabadságának felszámolása, a totális pártállami diktatúrában addig nem látott állami ellenőrzés alá helyezése az egyházaknak. A katolikus egyházat végül is 1950. augusztus végén tudták rákényszeríteni az egyezmény aláírására, amely az egyház létét csak annak árán tette lehetővé, ha az teljes egészében az új diktatúra szolgálatába áll. A rá következő évben, 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal pedig egészen a rendszerváltozásig ezekre az „egyezményekre" hivatkozva folytatta a pártállam egyházpolitikáját, amely az 1950-es években még a belátható időn belüli felszámolásukat, később történeti távlatokba illesztett „elhalásukat" szolgálta. Az „államosított" egyházak negyven évének történetét itt aligha lenne célszerű akár tézisszerűen is felvázolni, hiszen abban a szenvedések, a mártíriumok, az árulások és a megalkuvások kavalkádja vár még szakszerű történeti feldolgozásra. Tényszerűen azt kell megállapítanunk, hogy különböző okok miatt, így pl. az 1956-os forradalom figyelmeztetése, s a kádári „magyar modell" következtében, amit a Vatikán is respektált, nálunk nem jött létre a „szocialista" országokban kialakult képlet: a látható, legális hierarchia, amely együttműködött a hatalommal, s ezzel szemben illegalitásban vagy féllegális helyzetben egy olyan hierarchia és egyház, amely elutasította ezt a rendszert és hatalmat. A hívők milliói is megélték-megszenvedték ezt a megosztottságot, ám maga az egyház tovább élt. Magyarországon azonban a hatalom által elismert hierarchia végül is Róma által is legitimáltatott (az 1964-es megállapodás értelmében), s így itt nem jött létre - legalább is szervezetten és országos méretekben - egy illegális hierarchia. Ami pedig a nem-katolikus egyházakat illeti, ott a hatalomnak könnyebb dolga volt: csak az illetékes választó grémiumokat kellett manipulálni ahhoz, hogy a kommunista párttagsági könyvvel rendelkező egyházi személyeket ültessenek nem csak felügyelői vagy gondnoki székekbe, hanem püspöki pozícióba is. Kétségtelen, hogy a gyengülő diktatúra évtizedében az egyházak nagyobb mozgásteret kaptak, és az egyházakon belül is felerősödtek az együttműködést, a „kollaborációt" ellenző személyek és csoportok fellépései, ám egészen a rendszerváltozásig stratégiai változásra az egyházpolitikában nem került sor. Úgy véljük, hogy a rendszer összeomlását nem tudhatjuk be az egyházak érdemének, hiszen nem is a politika, a közélet a küldetésük, ám mégis tény, hogy létükkel, a keresztény hit hirdetésével és erkölcsök képviselésével ők őrizték meg a polgári világ értékrendjét, a nemzeti identitás lehetséges minimumát. A rendszerváltozás bekövetkezése, s az azóta végbemenő fejlődés nyilvánvalóan nem „magyar ügy", hanem Magyarország része, részese ezeknek a történéseknek. Minderről a katolikus egyház véleményét II. János Pál pápa 1991-ben kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájában fejtette ki, s ez a vélemény szerintünk lényegében megfelel a többi keresztény felekezet és egyház álláspontjának is. A dolog lényege abban ál, hogy a magyarországi egyházak és felekezetek, a hívek vallásszabadságának a helyreállítása nem történhetett meg másképpen, csak a pártállami rendszer felszámolása révén. Csak a polgári demokrácia intézményrendszere, szabadságjogai teszik lehetővé és garantálhatják a „szabad egyház a szabad államban" elv megvalósulását. A nagy kérdés 1989-1990-ben úgy vetődött föl: miként lehet lebontani a pártállami diktatúra 11