Laki-Lukács László (szerk.): Helyismereti könyvtárosok IV. országos tanácskozása : Miskolc, 1997. július 23-25. (1998)

III. A HELYISMERETI MUNKA HATÁRON TÚLI TAPASZTALATAI. - Galambos Ferenc Ireneusz: A magyar helytörténeti kutatás Burgenlandban.

I Az első osztrák népszámlálás idejében már csak 15 ezer magyart tartottak nyilván. Ugyanakkor 40 ezer volt a horvátok száma, szemben a 200 ezer német ajkúval. Ez magyarázza talán azt a tényt, hogy a két világháború között jóformán nem történt semmi sem ezzel a maroknyi burgenlandi magyarsággal, amely viszont őslakos. Főleg a magyar népszámlálás adatai alapján is mindössze öt községnek volt az elcsatoláskor többségben magyar lakossága, ezek Alsóőr, Felsőőr, Őrsziget Vas megyéből. Különben Burgenland 60 %-a Vas megyéhez tartozott, és a maradék 40-en osztozott Sopron és Mosón megye. Sopron megyéhez tartozott Középpuja és Felsőpuja. Az öt település közül kettő város lett már az osztrák időben: Felsőőr és Felsőpuja, mindazzal amivel a várossal együtt jár, rengeteg tisztviselő, jogász, tanár, orvos kerül oda, úgyhogy teljesen átalakította ezeknek a helységeknek a statisztikai adatait. Ezek túlnyomó többsége, Felsőőr és Felsőpuja is, majd háromnegyed részben német ajkúvá vált. Nos, ez volt a helyzet, és valamiképpen ez érteti meg, amikor a két világháború között, mint jómagam is, a két ország között jártam iskolába a 20-as 30-as években, úgyhogy bőrömön tapasztaltam ezt, egyrészt Magyarországon azt a valóban nem használó és osztrák vonatkozásban is még inkább káros és túlzó, egyoldalú irredentizmust: a Nem! Nem! Soha! és a Mindent vissza! jelszavakat. Nem történt mögötte semmi komolyabb felkészülés, pl. nyelvek tanulása és egyebek, hogy kapcsolat lett volna és megértsük egymást jobban, igen fontos lett volna. Ez mind hiányzott, és ugyanakkor, mondjuk osztrák részről teljes elhallgatás, mintha nem is létezett volna, mintha Burgenland az csak az Ausztriához való csatolással kezdődne. Ami előtte volt, az semmi. Szóval ez volt a helyzet, és ezért érthető, hogy alig van dokumentum, helytörténeti szempontból, erről az időről. Igaz ugyan, hogy ebben az öt helységben majdnem háborítatlanul folyt tovább a magyar élet a meglévő kis egyesületekben, a tűzoltóknál, a dalárdában, a színjátszóknál és mindenhol másutt. És akik odakerültek, azok is megtanultak magyarul, mert ott a köznyelv ez volt. Gyökeres változás következett be, és itt van megint egy lényeges különbség az összes környező országhoz viszonyítva, már 1938 tavaszán, amikor Hitler bevonult az akkor már a Német Birodalomhoz csatlakozott Ausztriába az Anschluss-szal, akkor egy csapásra megszűnt ebben az öt helységben és még néhány nagybirtokon, a nagybirtok majorságában is voltak iskolák, ahová főleg Magyarországról odakerült zsellérek gyerekei jártak; itt egy tollvonással megszűnt a magyar oktatás, a magyar tanítókat is szétszórták. Itt jegyzem meg, hogy sohasem volt és ma sincs magyar tanítóképzés. Tehát azok, akik tanítottak, magyarul valamit tudtak, mert hozták magukkal otthonról a magyar nyelvtudást, a házi nyelvet, de sohasem tanulták azt, eltekintve talán az elemi iskolás koruktól. Nos, ez volt a helyzet. Mégis, azért egy-két dokumentumot megemlíthetünk ebből a korból, amely helytörténeti szempontból is alapvető jelentőségű. Az egyik Alner(?) Ernőnek a Földrajzi Közleményekben 1926-ban megjelent cikke: egy negyediket is hozzávett, Alsóőr, Felsőőr, Őrszigethez; Vasjobbágyit, amelyik szintén ilyen kisnemes határőrökből állt, ezt elfelejtettem mondani az előbb, ezek mindegyike azért tekint vissza 1000 éves történetre, még ha gyér említésük is történik az oklevelekben. Ezek valószínű székely eredetű határőrök voltak, ezeknek az ősei, ezeknek a községeknek. Sokkal több is volt, ezt a helynevek igazolják, de a török időkben kihaltak a magyarok, és ezekre a helyekre rendszerint horvátok kerültek. A másik ilyen jelentősebb mű: volt egy Polányinak, úgy nevezzük, hogy NyugatMagyarország közigazgatásának a története, ez a dunántúli tanítók lapjában jelent meg, zárójelben; Nyugat-Magyarországot Végnyugatnak nevezi. Ő itt az iskolaügyről és a kultúráról fokozatosan 18 közleményben számol be. Egy harmadik mű ebből az időből Kovács Mártonnak a disszertációja, talán helytörténeti, ő a szigetkutatást végezte, a felső magyar népszigetről 48