Laki-Lukács László (szerk.): Helyismereti könyvtárosok IV. országos tanácskozása : Miskolc, 1997. július 23-25. (1998)

IV. AZ EGYHÁZI GYŰJTEMÉNYEK ÉS A HELYTÖRTÉNETI KUTATÁS. - Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei és a helytörténeti kutatás.

A helytörténész kutató a történelmi Tiszáninneni Református Egyházkerület, vagyis a „Trianon előtti" Abaúj-Torna, Borsod, Gömör, Kishont, Ung, Zemplén, valamint Heves vármegye keleti sávja, ma vagy egykor református községeinek dokumentumait keresheti levéltárunkban. Az eddigiekből is kitűnt, hogy a Gyűjtemények fő profilját döntően meghatározza az intézmény egyházi jellege. A Nagykönyvtár kivételével a dokumentumok gyűjtésében ma is ez a legfőbb szempont. A kérdésünk az, kaphat-e helyet ez az anyag a helytörténeti kutatásban, vagy pedig nyugodtan mellőzhető. A válasz nem lenne teljes, ha azt mondanánk, hogy a helytörténeti feldolgozásoknak tartalmaznia kell egyháztörténeti vonatkozásokat is, hiszen mindenütt volt (van) egyházi élet.

3 Ennél a kérdés összetettebb, bővebben kifejtendő választ igényel. A válasz során a megfejtendő kulcsszó a Corpus Christianum. Ez a kifejezés az egyház lényegét jelölő teológiai terminus technicusra, a Corpus Christi fogalomra vezethető vissza. Az egyház a Corpus Christi, a Krisztus Teste, mely látható formájában áthatja az egész társadalmat, mely így Corpus Crhistianum. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egyház azonos volt a szervezett társadalom egészével, tulajdonképpen a IV. századtól kezdve a XVIII. század végéig. Ahogy ezt az egyik történész megjegyzi: „Nagy Konstantintól Voltaire-ig" tartott ez az állapot.

4 Ezen a reformáció sem változtatott. Egyház és állam, község és egyházközség határai egybe estek politikai, gazdasági tekintetben éppúgy, mint a művelődés szempontjából Az egyén a társadalomnak és az egyháznak egyszerre, megkülönböztethetetlenül és elválaszthatatlanul volt felelős tagja. A közösségi és egyéni élet zsinórmértéke egyaránt a bibliai etika fundamentuma, a Törvény két táblája, a Tízparancsolat volt. Mégpedig egyenlő érvénnyel őrködött az Isten és ember, ember és ember helyes kapcsolatának megtartása fölött. A szekularizáció éppen azzal kezdődött, hogy kétségbe vonták az első tábla, az Isten és ember kapcsolatát szabályozó parancsolatok általános kötelező voltát, s csak a második tábla erkölcsi parancsait tartották érvényesnek. Tulajdonképpen a vertikális — horizontális egysége tört meg ezzel sok évszázad társadalom-szemléletének. A társadalom és az egyház egysége tehát természetes volt századokon keresztül. Nálunk ráadásul ennek felbomlása sokkal lassabban ment végbe, mint Nyugaton. Gondoljunk csak arra, hogy az egyházi iskolák valójában 1948-ig a művelődés bölcsői voltak, falvainkban különösen és szinte kizárólagosan. Az egyház kebelében alakultak a különféle művelődési egyesületek: olvasókörök, énekkarok. Hosszú időn keresztül a lelkész, a tanító, mint egyházi szolgák, a község alkalmazottai éppúgy, mint mondjuk a községi pásztor. A templom, az iskola, mint az egyházi élet kiemelkedő színterei, a helység tulajdonát képezték Az intézmények és a tisztségviselők fölötti felügyeletet — elsősorban protestáns közösségekben — a községi tanács gyakorolta. Egy-egy helység történetének kutatása ezért elválaszthatatlan az egyház történetének vizsgálatától. A legtöbbször pedig az egyházi adminisztráció dokumentumai amannak egyedülálló forrásai. Elég talán, ha a legkézenfekvőbbre, az 1895-ig kizárólag az egyház által vezetett anyakönyvekre utalok De ugyanez mondható el az egyházi protokollumokról: a községi közélet „törvényei" vagy a családi, társadalmi élet szokásainak jellemzői egyaránt megtalálhatók azokban. Az alábbi példákban jól szemlélhető mindaz, amit mondtunk. Az elsőben az egyház vezető testülete, a consistorium, rendelkezik az egész községre vonatkozóan, s a végrehajtásban megjelenik a község feje, a bíró: „Minthogy a legényeknek leányokkal szeménnetlen együtt való játzások sokszori tilalom után is meg nem szűnik, most a tilalomhoz és a fenyíték75