Laki-Lukács László (szerk.): Helyismereti könyvtárosok IV. országos tanácskozása : Miskolc, 1997. július 23-25. (1998)

I. MAGYARSÁG, MAGYAR KULTÚRA ÉS IRODALOM A HATÁRON TÚL. - Dr. Görömbei András: A határon túli magyar irodalom.

zetből következett az, hogy eléggé tragikus hangvételű a szlovákiai magyar irodalom, de mindegyik kisebbségi irodalom. Ez ellen a tragikus attitűd ellen szólalnak Zs. Nagy Lajos groteszk prózai írásai, melyek ironikusan világítják meg a szlovákiai magyarságnak a problémáit. Elsősorban azt kutatja, hogy hogyan lehetne fölemelt fejű, azonos emberi jogokkal bíró közöséggé válnia. Mindezt Grendel Lajos az Éleslövészet, a Galeri és más műveiben is ironikusan, játékosan, kissé Esterházy Péter játékosságát és Nádas Péter filozófusságát társítva hozza. A jugoszláviai magyar irodalom újabb évtizedeiben először Fehér Ferenc falusi élményekből származó, Váci Mihály, Simon István költészetéhez kapcsolható tárgyias, érzelmes lírája keltett figyelmet, majd Ács Károly pilinszkys jellegű, absztraktabb tárgyiassága, Varga Zoltán filozofikus novellái, majd aztán jellegzetesen a jugoszláviai magyar helyzetből következhetően a hatvanas évek elején az Új Symposion nemzedék lépett fel egy olyan neoavantgarde programmal, amelyik akkor Magyarországon lehetetlen volt. Az Új Symposion nemzedék legjobbjai: Tolnai Ottó, Gion Nándor, Domonkos István a Párizsi Magyar Műhellyel hozhatók leginkább párhuzamba. Pályakezdésükkor egy teljesen új irodalmat akartak teremteni, mert a kisebbségi magyar irodalmaknak egyik örök gondja az is, hogy rettegnek, félnek a provincializmustól, a kicsiségtől, és az Új Symposion nemzedék úgy gondolta, hogy új nyelvteremtéssel, új, a szökésre építő ideológiával, játékossággal, iróniával kiszakadhat a provincializmusból. Ez csak a kezdeti vállalkozásban látszott így, a későbbi művek a meghatározottságra is rámutattak. Nos, ez a formabontás, ez az újítás ösztönözte a jugoszláviai magyar irodalom legnagyobb versét, Domonkos István Kormányeltörésben című költeményét. Ez a mű azért remekmű a maga módján, mert a kisebbségi létből Nyugatra menekülő, otthonra ott sem találó személyiségnek, tehát egy összetört személyiségnek, egy töredékes személyiségnek a tudatát fejezi ki törmeléknyelven, vagyis a csupa infinitivuszokból, kapcsolódás nélküli szavakból, szinte halandzsaszöveg-szerűen, hosszan-hosszan mondott szövegből végül is az derül ki, hogy a nyelvéből, a kultúrájából kieső személyiség valóban önmagából is kiesik, szétesik, csak emlékfoszlányai vannak, kommunikációra, közösségi életre is képtelenné válik. A vers ez elleni nagyerejű tiltakozás. Gion Nándor regényeit ajánlanám figyelmükbe, a Virágos katonát elsősorban és a Rózsaméz című regényét, amelyikben az Új Symposion szemléletnek immár a korrekcióját is láthatjuk, azt, hogy a szökés, az elmenekülés igazában lehetetlen, hiszen csak pillanatnyi megoldást hozhat, és csak egyesek számára. Tolnai Ottó ennek a nemzedéknek az egyik vezető egyénisége. Verseiben a neoavantgarde összes variációját végigpróbálta, és állandóan új költészetet, prózairodalmat, drámairodalmat is teremtett, óriási ösztönzést adva a fiatalabb magyarországi neoavantgarde jellegű, kísérletező költőknek is. A jugoszláviai magyar irodalomban nőtt föl Sziveri János, a korán elhunyt rendkívül tehetséges költő, akit az erdélyi Szőcs Gézával és a magyarországi Petri Györggyel, részben Nagy Gáspárral szoktak együtt emlegetni abból a szempontból, hogy nagyon színvonalas politikai költészetet tudott úgy létrehozni, hogy közben az esztétikum sem csorbult. Sziveri János posztmodern jellegű utalásos verseiben rendkívül erős, groteszk hatással szólal meg a mély fájdalom, rengeteg irónia van a költészetében. Amikor közismert politikai programokat, közismert verseket átír a saját szenvedéseire és például olyan gondolatokat fogalmaz, hogy „levegőért kapkod a légcső", „ez az archarc lesz a végső" és így tovább. Ez a szenvedő embernek olyan önkifejezése, amely egyszerre a politikai meghatározottságát is mutatja a „pannon teknőben", ahogy ő mondja. Szóval határozott jellegzetességekkel különülnek el az egyes kisebbségi irodalmak. 17