Mezey László Miklós (szerk.): Helytörténész könyvtárosok I. országos tanácskozása : Vác, 1994. július 27-29. (1995)

[I. NAP]. - Mezey László Miklós: A magyarságkutatás és a helytörténeti munka kapcsolódási területei.

MEZEY LÁSZLÓ MIKLÓS A MAGYARSÁGKUTATÁS ÉS A HELYTÖRTÉNETI MUNKA KAPCSOLÓDÁSI TERÜLETEI Az a tisztem, hogy a helyismereti-helytörténeti munka, valamint a magyarságtudomány kapcsolódási pontjairól, közös jellemzőiről beszéljek, fölvillantva néhány olyan elméleti szempontot, amely talán ösztönzőleg hathat valamennyiünk munkájára. 1. Interdiszciplináris sajátosságok Közismert, hogy az a tudomány, amelyet magyarságtudománynak nevezünk, jellegzetesen interdiszciplináris terület. Alappilléreiként a történeti stúdiumokat, a nyelvészetet, a néprajzot és az irodalmat tartjuk számon. Ez a klasszikus fölosztás újabban kiegészül számos szakággal, mint a demográfiával, településföldrajzzal, tájismerettel, valamint a társadalomtudományok vizsgálódási területeivel, így például a társadalmi rétegződés sajátosságainak ismeretével, a jogtörténettel, intézménytörténettel stb. Miként a magyarságtudomány, úgy a helytörténet is interdiszciplináris kutatási terület, s az előbb említett tudományágakon kívül hasznosíthatja még a muzeológia, a műemlékvédelem, a közigazgatáslörténet, a statisztika, a geográfia vagy a földtan lokális vonatkozású hozadékait is. Ilyen módon tehát két jellegzetesen interdiszciplináris tudományterület érintkezési pontjait, kölcsönösségeit kell röviden szemügyre vennünk. Ha kissé nagyvonalúan fogalmaznék, elsőül azt mondhatnám: minden, a magyar nyelvterületen elért helyismereti-helytörténeti kutatási eredmény természetes hozzájárulás a magyarságtudomány egészéhez. Hiszen például egy alföldi vagy székelyföldi falu földrajzi neveinek fölgyűjtése, elemző számbavétele, avagy egy felvidéki városka interetnikus viszonyainak történeti dimenziójú fölmérése mindenképp gyarapítja a magyarságról való tudásunk eddig összegyűlt szellemi vagyonát. A helytörténet és a magyarságkutatás szerves egységként való szemlélete nem újkeletű fejlemény, hiszen már a XVIII XIX. században működött nagy elődök - mint Bél Mátyás, Fényes Elek, Ipolyi Arnold, Orbán Balázs vagy Borovszky Samu - munkásságának, illetve műveik ismerete világossá teszi előttünk, hogy a helyismeret apró tényei országismeretté állnak össze. Az ő tevékenységük ebben az értelemben is példaértékű. De talán nem fölháborító tiszteletlenség azt is megjegyezni, hogy terebélyes művük Trianon után folytathatatlanná vált. Az első világháború utáni évtizedek - történeti kényszerűségből - új lendületet adtak mind idehaza, mint az elcsatolt területeken a helyismereti munkának, s ez jellegváltozással is együtt járt. E változás mibenlétét úgy foglalhatnám öszsze tömören, hogy amíg a XVIII-XIX. századi helyismeret-táj ismeret-országismeret nagyjai - akik egyszerre voltak a helytörténetírás és a magyarságtudomány alapítói tiszteletre méltó buzgalommal gyűjtötték adataikat, s összegezték azokat monografikus művekké, tehát a legjobb értelemben vett faktográfiát művelték, addig és tőlük eltérően az 1920/30-as évek kutatóit nemcsak a megismerés vágya fűtötte, hanem egyfajta társadalomjobbító szándék, szociális és nemzeti reformtörekvés vezette. E va1 1