Mezey László Miklós (szerk.): Helytörténész könyvtárosok I. országos tanácskozása : Vác, 1994. július 27-29. (1995)

[I. NAP]. - Mezey László Miklós: A magyarságkutatás és a helytörténeti munka kapcsolódási területei.

lóságkutatók közügyi szolgálatot vállaló, küldetéses emberek voltak, akik munkájukat kevésbé valamely diszciplína művelésének tekintették, sokkal inkább a néppel való azonosulás, a sorsközösség vállalása, ha tetszik, a népbe húzódás attitűdje jellemezte őket. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, a Bartha Miklós Társaság, a népi írók mozgalma célirányosan dolgozott; az adatgyűjtés és földolgozás valamilyen magasabb rendűnek tekintett ügyet szolgált, valamiképp mást, többet, mint amit korábban a pozitivista faktográfia jelentett. Úgy hiszem, mi ma ezt - az 1930-as évekre országossá terebélyesedő falukutatást - tekinthetjük munkánk előzményének. Hozzátéve persze két dolgot. Az egyik az, hogy a falukutatók elsősorban az akkor égető társadalmi feszültségek okaira derítettek fényt és kerestek válaszokat, ilyenformán munkásságuk középpontjába, érdeklődésük homlokterébe a szinkrón, az egyidejű vizsgálódások kerültek. De, és ez a második kiegészítés, az ő eredményeik, diagnózisaik mára történeti dimenzióba kerültek, vagyis fél évszázad múltán az akkor nagyon is jelenidejű problé maföltárás helytörténeti forrássá vált. És erről a szempontról nekünk sem szabad megfeledkeznünk; gondolnunk kell az adatok, tények rögzítésekor, földolgozásakor a saját utókorunkra is. Egyszer jelenidejű eredményeink, aktuális szempontú vizsgálódásaink fontos történeti kútfőkké válhatnak. 2. Szinkrón és diakrón szemléleti sajátosságok Mind a helyismeret-helytörténet, mind a magyarságkutatás fölveti a szinkrón és diakrón szemlélet kérdését. Az imént szóltam arról, hogy a jelenidejűség egyáltalán nem idegen a munkánktól, mert a történészi tevékenység nemcsak a föltárandó múlttal foglalkozik, de művelőjének a maga utóéletére és jelenértelműségére is gondolnia kell. A szinkronitás és diakronitás ilyen szempontból sem választható szét. Azt is mondhatnám, csak tudományelméletileg különíthetők el. A konkrét föltáró munka során minden helytörténész szembesül azzal a fölismeréssel, hogy amit vizsgál, az lényegében a ma eredője, múltbeli összetevője. Létünk, közösségi sorsunk jelenében ott húzódik a pillanatnyi állapotot erősen meghatározó múlt, a história erővonala. Konkrétabb példákat is hadd mondjak. Egy település nyelvjárási sajátosságainak vizsgálatakor mellőzhetetlen a nyelvtörténeti tények ismerete, a történeti aspektus érvényesítése. Vagy: amikor a sarlósok az 1920/30-as évtized fordulóján látleletet vettek a ruszinszkói (tehát kárpátaljai) magyarság szociális helyzetéről, nyomorúságrór, rá kellett jönnünk, hogy az okok között nem pusztán a magyarokat sújtó csehszlovák földreformmal kell számolniuk, nem elegendő a kizsakmányolókat kárhoztatni; tudatosítaniuk kellett a XVIII. században kialakult latifundiumok földéhséget okozó történetét is, amelyet épp velük egy időben a történész Sas Andor vizsgált, tárt föl - kimutatva, hogy a hatalmas birtokok - így a Schönbornoké - szorították össze a települések határait, s voltak történelmi okai a hagyományosnak is nevezhető földnélküliségnek. A jelenidejűségnek és történetiségnek ez az együttes jelenléte, a szinkrón és diakrón szempontok egyidejűsége jellemzi a két világháború közötti határon túli valóságismereti mozgalmak működését is. Ilyen tekintetben föltétlenül számolnunk kell a felvidéki öregcserkészek Szent György Körével, a későbbi Sarló mozgalom alapítóinak mozgal12