Hazai Tudósítások, 1978 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1978-11-01 / 21. szám
1978. XV. évf. 21. sz. Hazai Tudósítások 11. szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt, és a közelből az érkező vasúti mozdonyok füttye hangzott néha.- A száztizenkettes - mondta a fekete hajú leány, mert az államvasutaknál volt telegráfista. Máskor a külvárosban tettek hosszú sétákat (rejtettebb helyeken karonfogva mentek), és jól ismerték az ágyúgolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár gallyak között csendesen álldogáltak a havas sírkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból száműztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sírköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a teleráfista kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott, a megtört, bánatos téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszú, fori’ó csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt, és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.) , í EGYSZER EGY REGI templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvinista prédikátorok zúgtak és mennydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák, és megöldösték őket: itt örök hűséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között... És ezután nemsokára Mimi - mert igy hívták - egy lépcsőn ment volt felfelé, és Szindbád a lépcső alján kalaplevéve állott, mert akkoriban még igy udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátranézett, és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batisztszoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak, és kis félcipője, - amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatuályában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimeressze a szemét. - És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés... Este a vonatra ültek, és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer éjszaka be akart mászni az ablakon... Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.) ...- Kérem - mondta Szindbád, mert fiatal korában jó és engedelmes fiú volt, amilyennek született -, éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros fűzőjét, tegye le kalapját... Én majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám. . . Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült a helyén, és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt tartott... Az ifjú Szindbád (mert hiszen akkor még ifjú volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra, és Mimi csak kuncogott csendesen...- Legalább a szoros ruháját gombolja ki - folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt. Szindbád elkeseredve felállott: - Tudja, hogy az apám gazdag ember, és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk... Legalább a bársonykalapját tegye le!
