Harangszó, 1945
Új harangszó
UJ HAR ANCSZO I. évfolyam, 7. szám. országos evangélikus néplap Győr, 1945. november 25. Álarcot viselünk keresztyén életünkben sokszor, sok tekintetben. S mi mindent takarunk, leplezünk, vagy átszinezünk vele. Mást mutatunk, mint amit érzünk, gondolunk. Valljuk, hogy Isten parancsolataihoz tartjuk magunkat, ugyanakkor naponként megszegjük azokat. Hirdetjük, követeljük a szeretetet, ugyanakkor szítjuk a szeretetlen- séget. A békesség minden vágyunk, de az igazi békességtől, amit Krisztusban Isten kínál, tartózkodunk. Keressük az igazságot, de mikor kczeljön, elűzzük s lelketlenül iizzük a hamisságot. Bizony, álarcot viselünk sokszor. Ez különösen Jézushoz való viszonyunkban válik egészen nyilvánvalóvá. Valljuk, hogy övéi vagyunk, Tőle mégis idegenkedünk. Gyakorlati életünkbe belépni s szóhoz jutni nem engedjük. Nem úgy vagyunk Vele, mint egyik írónk elbeszélése szerint a makucs- kaiak voltak a halottakkal ?Agyon- dicsérték őket haló poraikban, sírtak utánuk: bárcsak feltámadnának s mikor a temető felé menet látták, hogy a halottak feltámadtak s feléjük jönnek, rémületükben megfutamodtak. Nem bírták elviselni a jelenlétüket. Ha Jézus jönne, nem rettennénk meg tőle? Ha újra megjelenne, nem menekülnénk előle? Pedig jön. Eljön. S bíróként jön, aki ítélni fog eleveneket és holtakat. S akkor ítélet alá kerül nemcsak minden cselekedeted, hanem minden gondolatod, szavad és érzésed. Ezen az utolsó vasárnapon a biblia utolsó lapján ez az utolsó szava: Bizony hamar eljövök ...! Ki bírja ki a jelenlétét? Csak az, aki már most jelenlétének a tudatában él. Az nemcsak bizalommal néz jövetele felé, hanem olt- hatatlan vággyal sóvárog utána, mert érzi, élete akkor lesz teljes, ha Őt szinről-szinre látja, s ezért minden imádságában ez az utolsó sóhajtása: Jövel, Uram Jézus! (Jel. 22:20). Minél komolyabban veszed a Vele való közösséget, annál inkább sóvárgod szinről-szinre való látásának boldogságát. Minél jobban érzed, hogy Ő igéjében, szentségeiben itt van, annál jobban vágyódsz arra, hogy teljes dicsőségében megjelenjen. Le hát az álarccal! Az egyházi év utolsó vasárnapján Urunk utolsó szavára ez legyen utolsó imádságod: Jövel, Uram Jézus! Lukács István. A diadalmas egy&ász Dániel prcjéla könyvének feledik része Snöfcl lalK&s» Igeöirileíéae 1936-ból Mi lesz a mi népünkkel? Mi lesz Európával, Amerikával, Afrikával, Indiával, Oroszországgal és Németországgal? Mi lesz a zsidósággal, a protestáns és a római katolikus egyházzal és Mohamed nagy hatalmával? Mi lesz a keresztyénséggel? Mi lesz a világgal? Mi lesz velünk és gyermekeinkkel? Balgaság volna, ha erre a sürgető kérdésáradatra nem a Bibliában, hanem valahol másutt keresnénk feleletet. És Isten büntetését kihívó fennhéjázás volna az, ha a világ helyzetét nem olyan titokzatosnak és nem olyan megfoghatatlannak ábrázolnák, mint amilyennek Dániel próféta könyve, mindenekelőtt pedig annak a hetedik része mutatja. 1. Dániel legelőször egy nagy, háborgó tengert lát. Ma a föld minden népe mozgásban van Merre halad e mozgás? Ki merne ezzel kapcsolatban egyéni megállapításokat tenni, vagy éppen véleményt mondani? Az egész földön támadt mostani viharok őszi vagy tavaszi viharok-e? Nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni, sőt odáig megyünk, hogy kimondjuk: jaj annak, aki itt úgy véli, hogy tud valamit! Csak megállapítjuk, hogy röviden a föld népeinek jelenlegi állapotát semmi sem jellemzi jobban, mint a próféta szava: „Az égnek négy szele háborút támaszta a tengeren“ (2. v.). A népek háborgó tengeréből állati alakok és teremtmények bukkannak fel előttünk és ezekről nem tudjuk, hogy végeredményben mit akarnak jelenteni, mivé fognak fejlődni és mit várjunk tőlük. Ilyent még nem láttunk idáig. Ma olyan alakokat látunk, melyek a mi képzeletvilágunkban nem szerepeltek és amelyek éppen annyira idegenek, mint a szárnyas oroszlánok és párducok, vagy a tízszarvú állatok Dániel könyve hetedik részében. Olyasmit kellett látnunk, amiről sohasem álmodhattunk volna. Láttunk egy világháborút, egy világkapitalizmust; meg kellett, hogy lássuk az esztelenség tetőfokát, a túltermelés miatt előállott világválságot és emellett a világraszóló munkanélküliséget. A kor mindent beborító ködében kirajzolódott az egyetemes isten- telenség körvonala, és most tűnik elő az Isten helyére ülő modern parancsuralmi állam egyre világosabban kiemelkedő képe. Miközben ez kiemelkedik a népek viharzó tengerének távoli ködéből, az említett állat- szörnyetegek egymásután ütik fel fejüket. A kép, amelyet Dániel a történelemfeletti kijelentésből kapott éleslátásával a mostani világhelyzetről ad, mindenesetre találó. A világ háborgó tenger, amelyből óriási állatok emelik ki ijesztő sörényüket. 2. Azonban nemcsak ennyiből áll Dániel éjszakai látomása. A félelmes és veszedelmes, komor valóság mellett még mást is lát a próféta. A tenger és állatok felett királyi szék jelenik meg s a tűziöl borított királyi széken lát valakit — titokzatosan „öreg korúnak“ nevezi azt — és a leírhatatlant ezekkel a szavakkal írja le: „Ruhája hófehér és fejének haja, mint a tiszta gyapjú“ (9. v.). Nem figyelünk-e itten fel? Nem úgy beszél-e Isten hozzánk, mint az édesapa, aki kezét szeretettel ráteszi a kisértésbe jutott és elcsatangolt fia fejére és tudtul adja neki, hogy: „él még a régi Isten“? Nemde azért ijesztenek meg annyira a mélységből kiemelkedő állatok, mivel istenként viselkednek, mivel mindenre igényt, tartanak, mivel úgy rendelkeznek, mintha örökkévalók volnának és mintha ők ülnének a legmagasabb királyi székben? De aztán jön a próféta és azt mondja nekünk, — igen, egészen különös módon mondja azt, amit bárcsak megérthetnénk —, hogy: „Nézém, amíg megöleték az az állat és az ő teste elvesze, és tűzbe vetteték meg- égetésre- A többi állatoktól i& elvéteték az ő hatalmok; de ideig-óráig tartó élet adaték nékik“ (11—12. v.)„Ideig-óráig“. Az állatok addig élnek és csak addig, amaddig a királyi székben ülő „öreg korú“ nekik megengedi. Nekünk szabad tudnunk azt, hogy Isten királyi széke a népek és uralkodók felett áll. Mindezekkel a népekkel és uralkodókkal nem az lesz, amit ők akarnak és gondolnak, htnem az, amit a királyi székben ülő „öreg korú“ határozott felőlük. És egyik vagy másik állatnak egy harmadik állat feletti győzelmét nem az állat határozza meg, hanem az „öreg korúnak“ akarata, aki a mindenekfelett lévő királyi székben ül. Legvégül azonban éppenséggel egyik állat sem fog győzni, bármilyen hatalmasan és hosszan uralkodjék is, mert a végső diadal minden győztes felett azé, aki a királyi székben ül. Azonban az, hogy a tenger és az állatok felett Isten királyi széke áll, az, míg itt a sírokon inneni világban és időben élünk, titok marad. Ha mi itt a diadalmas egyházról beszélünk, akkor egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten az, aki itt diadalmaskodik és nem mi emberek. A diadalmas egyház ezen a földön hitben él és nem látásban. Itt tehát arról az utolsó, mélységes titokról van szó, melyet csak a naponta ilyen kérésre szoruló hit képes megérteni: „Uram, növeljed a mi hitünket“ (Luk. 17, 5.) De a legfájdalmasabb titok, melyet ez a rész a diadalmas egyház helyzetéről mond nekünk, az, hogy Isten dühöngeni hagyja a tengert és hogy egy-egy reménységgel elindult kicsiny hajót elnyel' ez a tenger. És aztán az a másik tény, hogy jóllehet „ideig-óráig“ valók ezek az állatok, — van idejük és órájuk, mialatt „nagyokat szólhat a szájuk“, és törhetnek és pusztíthatnak és tiporhatnak és mindezek felett dicsekedhetnek, sikereikkel. Ez a megfejthetetlen Isten világkormányzásában, a rossznak ideig-óráig tartó diadala. Isten néha annyira megeresztett kantáron vezeti a mélységből való állatokat, hogy úgy látszik, mintha egyáltalán nem kéz vezetné őket. Egyedül csak a hit képes megérteni és kizárólag csak a hívőnek mondja a próféta, hogy „ideig- óráig“ tartó élet adaték nékik“. Csak mivel ebben hisz, ezért diadalmas az egyház. Mivel ez a világ — bárhol is nézzük — csak a tengert és az állatokat mutatja, azért van Szentírás. Isten hangzó Igéje, azért van Dániel próféta, azért van — egyház. Itt, pontosan csak itt: Isten Igéjében tudjuk meg azt a boldog titkot, hogy ha mind diadalmaskodnak is az ördögök, Isten kezében van a kormány. Bizonyos, hogy az újságolvasás is keresztyén kötelesség. Mi azonban tudjuk, hogy a napilapok mást, mini a tengert és az állatokat, sohasem mutathatnak. A Biblia pedig első sorától az utolsóig mutatja azt a tenger felett levő királyi széket és azt a kezet, melybe összefut minden gyeplő, még pedig nemcsak a nagy állatok gyeplője, hanem a magunk parányi sorsának legkisebb fonala is 3. A próféta álomképének van még egy harmadik vonása is. Ebben a zavaros világban egy csapatot lát Dániel, mely tényleg a legnagyobb Istenben és Királyban hisz. Ez az egyház. És az egyház rabul esik a legiszonyatosabb állatnak, a negyediknek „ideig, időkig és fél időig“. Itt a legsötétebb és legérthetetlenebb Isten szent. akarata a mi számunkra. Gyakran látszik úgy, hogy mintha Isten tehetetlen volna és képtelen arra, hogy segítse az egyházát. Pedig Isten ismeri azt a kísértést, amely ma körülveszi a hívőket az egész világon, amikor naponta kérdezik tőlük: „Hol van a te Istened? ' (42. zsolt. 4.). Az állat is csak határozott ideig diadalmas- kodhatik az egyház felett: „Mígnem eljőve az öreg korú, és az ítélet adaték a magasságos egek szentéinek; és az idő eljőve, elvevék az országot a szentek" (22. v.). Ez az Istennek az összes állatok feletti végleges diadalmáról szóló látomás egy helyen egy alak megjelenésében teljesedik ki: „És imé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méné az öreg korúhoz“ (13. v.). Az „öreg korú“ átadja ennek az „emberfiának“ a kormányzást: „És ada néki hatalmat, dicsősége' és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalmas örökkévaló hatalom, amely el nem múlik és az ő országa meg nem rontaték“ (14. v.). Itt Jézus Krisztusra, az egyház fejére nézhet a próféta. „Neki adatott minden hatalom mennyen és földön.“ övé az ország. Csak egy örökkévaló ország van, az Embernek Fiáé. És csak egy örökkévaló királyi szék van. Ha" úgy látszanék most, hogy este akarna lenni — bizonyos, hogy lehet este és éjszaka — az utolsó szó
