Harangszó, 1945
Új harangszó
26. oldal. ü J HARANGSZÓ 1945. november 25 mégis a reggelé, a reggelé, mely végső értelme minden éjszakának, annak az utolsó napnak reggelén, amikor ,,eljő az embernek Fia az ő dicsőségében és elébe gyüjtetnek mind a népek“ (Máté 25, 31—32). A viharok, amelyek kitörtek, bármennyire is őszi viharoknak látszanak is, tavaszi viharok Krisztusért és az ő országáért. Isten igéjében nem a „Nyugat hanyatlását“ látjuk mi, hanem „Isten országának kezdetét„Ti is, amikor ezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt“ (Máté 24, 32—33). Mivel az egyház hisz az ő megdicsőült Urának, az ég felhőiben eljövő Fejének diadalmában, azért ezután is úgy tesz, mint eddig, ha emberileg balgaság és vakmerőség volna is az ma: mint eddig, úgy ezután is kiküldi követeit a v ih ar z ó tengerre, 'a tengerből kiemelkedő állatok közé. Igehirdetőket küld, akik tudtul adják Isten országának elközelítését és felemelik ujjúkat és a tenger felett álló királyi székre és az „öreg korúra“ és a hatalom örökösére: az Ember Fiára mutatnak. Az egyház jól hallja a felkavart tenger dühös zúgását, jel látja, hogy a kiküldött csónakok dióhéjként táncolnak és ingadoznak s minden pillanatban elnyelheti azokat a viharzó tenger és széttéphetik a tengeri szörnyek, — de az egyház tudja, hogy a diadal az Ember Fiáé, azért diadalmas egyház ő. A világ szája ugyan olyan nagyokat szól, hogy az egyház bizonyságtételét jóval túlharsogja. De az egyház tudja, hogy az a kicsi hang a betlehemi jászolban és az utolsó halál- hörgés a kereszten és a feltámadott Krisztusnak a világon végigzúgó diadalkiáltása el fogja hallgattatni a „nagyokat szóló szájat“, mert „az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik és az ő országa meg nem rontatik“. (14- v.) Ez az a nagy álomkép, amelyben mintegy kicsúcsosodnak Dániel próféta szavai. Összegezve most, három dolgot mutat nekünk: 1. A népek dühöngő tengerét és az abból kiemelkedő állatokat. 2. Ezek felett a legfelségesebb király székét, azét, aki ítéletet tart és aki hatalmat adott az Ember Fiának. 3. Az üldözött, de hitben diadalmas egyházat A három közül az utolsóra azonban szorongva gondolunk. De ismerjük az Embernek Fiát, aki egyszerre feje és pásztora a gyülekezetnek. A pásztor látja, hogy közeledik az oroszlán és a medve és a párduc és a negyedik állat, és nem menekül el. „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. — Más puháim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolbái valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy nyáj és egy pásztor“ (János 10, 11. 16.). W. Lüthi. Falusi férfiak leiki éhsége Őrség a Balaton partján, amikor még ott volt a front. Hosszú volt az éjszaka. Kétszer is került az őrség. Lassan múlt az idő kint. Lassan telik bent is. Lefeküdni nem lehet a zsúfoltság miatt. De nem is igen kívánja az ember. A bordás pad — ha sikerül is közben-közben ledőlni — nem szívesen tartja hátát. Alig telik el fél óra, már is megunja az ember egyik oldalról a másikra forgolódást. Inkább felül, hogy megnehezült álmos fejét tenyerébe hajthassa. A sarokban rozoga asztal. Körülötte egész éjjel élénk, izgalmas kártyacsata zajlik. Bámulom, hogy meg nem unják és bele nem fáradnak. Igaz, az üveg is biztatja őket. A jó vaskos tréfák is meg-meg- elevenítik a társaságot. Római katolikusok, de sokhelyütt evangélikusok se lennének mások. Csak már világosodnék ki — gondolom magamban •—, hogy legalább olvasni lehetne. Felállók, kinyújtom elzsibbadt és a hidegtől kicsit borzongó tagjaimat. Körülöttem csupa bóbiskoló ember. Egész mulatságos, amint a fejek lassan lehorgadnak, aztán a nagy biccentésre újra felemelkednek. Közben- közben egy-egy horkantásra szinte elmosolyodik az ember. A levegő áporo- dott az elhasználtságtól, sűrű a cigarettafüsttől. Finnyás gyomrom szinte megémelyedik. Odocsúszom óvatosan és csendesen a kályha közelébe. Egy kis meleg sugár, zik még belőle. Jól esik. Lelkemet szorongó érzés tölti el. Szegény raboKl Rabjai kártyának, bornak. Imádkozom, hogy Isten engedjen belelátni nekik is a szabadság tökéletes törvényébe. Azt is kérem Istentől, engedje meg, hogy ezt az alkalmamat itt jó! felhasználhassam. Valami módon hadd tegyek bizonyságot embereket halászó kegyelméről. Igen rám nehezedik az én nyomorúságom is. Olyan erőtelen, bátortalan vagyok beszélgetést kezdeni az Úrnak dolgairól, a lelkek nyomorúságáról. Már tapasztaltam, hogy emberi nekibuzdulásom semmi jót sem hozott. Reá vártam hát, hogy állítson munkába itt is. Kivilágosodott. Eloltották a kormos cilinderű lámpát. A kártyacsata folyik tovább. Az emberek mozgolódnak. Nyújtogatják megmerevedett tagjaikat. Előkerül a cigaretta. Itt-ott a bütykös is. De csak titokban, mert mások foga is fáj rá. Hamarosan pénz is előkerül. Valaki vállalkozik, hogy hajt fel egy kis tütüt. Kezdődik a káromkodás és a fertőszagú nyers tréfák. Mintha éles kést szurkálnának telkembe. Szenvedek. Nem érzem jól magamat. Fáj az is, hogy az én népem ilyen mélyre esett. Nem rossz emberek. Csak éppen el vol'tak zárva minden lelki finomságtól és az Isten igéjétől. Vájjon ki felelős ezért? Előveszem a bibliámat. János evan- géliomát olvasgatom. Egyik-másik figyelmes. Csitítja társait. A másik élvezi a helyzetet, hogy nincs itt pap most, hanem csak bajtárs. Annál hangosabb. Még heveny veszekedés is támad miattam. Közben egy csendesebb fiatal ember elkezd dicsekedni, hogyan könyörült meg egy szegény, beteg, szabadságos katonán, aki nem mehetett haza és nem volt hova mennie, örömmel csillan föl a szemem: itt már megmozdult a lélek. Már mentegeti magát, tehát valami vádat érez. Ránéztem. Rám nézett. Nem szóltam semmit. Olvastam tovább. Egyszer csak mellém telepszik. Merően nézi kezemben az írást. — Mi ez? — Biblia, Isten igéje. — Ezt a könyvet én is szeretném olvasni. — Hát ismeri? — Hát egyet mást az evangéliomok- ból és az epistolákból. Féltették tőlem. De nem lehet abban rossz. — Bizony nincs. Isten beszéde, a lélek eledele, valóságos mennyei kenyér. Tessék! * Ugyanaz nap délelőtt csoportba verődnek az én barátaim. Olvasok. Arról keseregnek, milyen szerencsétlen sorsra jutottunk. Vitatkoznak, heveskednek. Az ég-világon mindenkit okoznak. Most már szorongat a lélek és szólnom kell. Testvéreim magunkba is tekintsünk. Hiszen itt éjjel-nappal nem megy más, mint piszkosszájú beszéd, parázna vicc, káromkodás, ivás és kártyázás. Mit gondolnak, milyen lélek lakik cmögött? — Nem vagyunk ám, kérem, mi ilyen gonoszok, mint amilyeneknek látszunk. — Én azt elhiszem. De, ugy-e, a tiszta forrásból nem bugyog szennyvíz? Abból tiszta víz jön elő. Honnan bugyog a szennyvíz? A szennycsatornából. Ha tiszta volna a lélek, nem szenvedhetné saját száján a mocskot. Még a közelében sem érezné jól magát. Nagyobb baj van itt. Olyan mélyen belemerültünk a bűnbe és annyira átitatódott a lelkünk vele, hogy nem is érezzük bűnnek. Sőt úgy vagyunk, mint a nikotinos. Akkor van baj, ha nem érez nikotinízt a szájában. Akkor érezzük magunkat jól, ha fürödhetünk a szennyben. Azután meg: úgy káromkodnak, mintha Istenük sem volna. Pedig ugy-e keresztyén emberek? Vagy van közöttük más is? Nincs. Nem hiszem, hogy egy istentelen pogány úgy tudná káromolni Istent, mint itt hallom. — Nem kell ám azt olyan komolyan venni. Megszoktuk. Nem vétkezünk mi azzal annyira. — Nem? Hát nem tudom, mit szólna István bácsi, ha minden utálatos és mocskos dologba belemártanák a nevét, hogy semmi becsülete nem maradna? — Kitekerném annak a nyakát. —No ugy-e! Nem akarják megsérteni a káromkodással Istent. Nem is gondolnak Istenre. De hogy istennek nem telik benne gyönyörűsége, abban bizonyos vagyok. Hogyan adunk mi minderről számot majd Istennek? Mert, hogy számon kéri, az bizonyos. Sokkal nagyobb a bűnünk, mint bárki másé, aki Istent nem ismeri. Aki tudja, mi a bűn és mégis cselekszi azt, az menthetetlen. Aki nem tudja és úgy cselekszi, az menthető. Aki sohasem hallotta Isten szavát és engedetlen, az is bűnös. Aki pedig sokat hallotta és mégis engedetlen, az sokkal bűnösebb. Bizonyos vagyok abban, hogy Isten ítélete dübörög rajtunk keresztül. El nem söpör. Azt s megérdemelnénk. Ha nem söpör el, azért teszi, hogy felébredjünk a bűn álmából és megtérjünk. Csend van. Mintha ők is így gondolnák. — Rosszak vagyunk. Ne tessék csodálni. Mi mást nem láttunk és nem hallottunk. A kutya sem törődik velünk. Sorba veszik azokat, akiknek szerintük törődni kellett volna a lelkűkkel. —• Papot is egy héten csak egyszer látunk. Akkor sem az evangéliumot prédikálja. Olyanok vagyunk, kérem, mint birkák, akiknek nincsen pásztoruk. Szomorú dolog. Valaki felel érettük. De a felelősség alól nem bújhatnak ki. Nem is menthetők, mert Isten nevét megismerhették kicsiny koruktól fogva. Talán ott is voltak Ővele. De elhagyták, Az ébredés népe. útleírás a háború előtti Finnországról, írta: Koren Emil. ti. folytatás. Április utolsó napján nagy készülődések voltak a helsinkit diákkörökben. Holnap vappu! Lázban volt az ifjúság. Hogyne, hiszen május 1. a legnagyobb diákünnep. Már éjjel elkezdődött a május-köszöntés az éjfc'i Szerenádokkal én humoros jelenetek egész sorának lehetett tanúja az, aki az élénk éjszakai utcákon sétált. Az öreg Egyetemista Ház előtti „Három kovács“ szoborcso- portozat férfiaktjaira pl. köténykét kötöttek, amin még másnap reggel is mulattak a járókelők. A „Havis Amanda“ szökőkút 'női akt-alakját pedig szappannal jól lemosták. (Mosakodjék legalább évente egyszer ő is.) Május elseje reggelén pedig mintha más arcot öltött volna a város. A fehér egyetemista sapkát — amit egész télen át nem volt szabad hordani — most mindenki feltette. Nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem mindazok, akik valaha is egyetemre jártak. Megható volt látni, hogy a gyermekkocsit tologató fiatal mama épp úgy feltette a „lakiki“-t, mint a szakálas öreg bácsi- kák. Ezen a napon diákká lett mindenki újra, aki valaha is az volt. Hajnalban katonás rendben végigvonult a városon a nótázó, fehér-sapkás diáksereg s a Kaivo-puisto öreg fái alatt a tenger partján letelepedtek nó- tázva, kacagva a hosszú asztalokhoz. Ki volt már készítve a hagyományos reggeli: az ősi finnugor ital az alkohol- mentes móhsör („sima“) s . a zsemlealakú különös kis tészta. Hatalmasakat kacagtak az egyébként csendes finn diákok, léggömbök lebegtek a levegőben, az asztal tetején állva vezényelt sétabotjával az egyik diák s a közel hatezernyi fiú-leány-sereg összekarolva ütemesen himbálózva énekelte a mókás diáknótákat. Az egész városon látszott, nogy ez a nap az ifjúságé. A villamosok délig nem jártak s egyetlen vidám kacagás volt az egész város. Csodálkozva láttuk, hogy milyen nagy úr itt az ifjúság. Ez azonban csak a mókás oldala az ifjúság arc Sr ak A finn életbe belenézve látnunk kellett, hogy ott is nagyon számottevő, önálló és irányító az ifjúság. A finn fiatalok útja kemény út. Talaja szikla, éghajlata a májusig tartó jég. A finn tájat tekintve első pillanatra azt hinné az ember, hogy itt csak ten- gődésre képes a nép. Tó, szigetek, nyírfaerdő, északabbra még terméketlenebb, végeláthatatlan tundrái hiszen ismerjük a jellegzetes finn tájképet. Az erdők talaja is mohás és sziklás. A kevés szántóföldön az eke minden';:!; n kőbe akad. A népsűrűség igen kicsi. Pici falvak egymástól távol. Inkább tanyacsoportok ezek is, nem falvak. Mégis ezt a kicsiny népet, ilyen földön is hatalmas ikultura-akarás feszíti. Városkáiban — nálunk jókora falunak felelnének meg — fejlődő középiskolák gyűjtik magukba a fiatalságot s a vidéki kis fa-házak küldik fiaikat az egyetemekre. A 3 és fél milliós népnek három népes egyeteme van. Helsinkiben egy. Turkuban kettő. S a kemény arccsontú, mély, tüzes szemű ifjúság halad a maga útján önállóan, a népért, szilárd hittel. önálló ifiúság. Érettségi után az ifjú a saját lábára áll. Bankból, ifjúsági egyesületektől kölcsönt vesz fel -bből tanul a 'él. Igaz, hogy maga az egyetem nem kerül sokba, mert tandíj egyáltalán nincs. Az egyetemet az állam tartja fenn. Az első beiratkozásnál fizetnek 100 márkát s ezzel egyszer- smindenkorra elintézték az egyetemi költségeket, kivéve az igen csekély vizsgadíjakat. Mégis — a mindennapi élet pénzbe kerül — az egyetem- elvégzése után 40—50.000 márka tehertétellel indul az ifjú az életnek. Ez az anyagi önállóság természetesen magával vonja az önálló berendezkedést is. Maga intézi élete folyását, önálló kis társadalommá fejlődik, önálló a gondolkozása s arról gondoskodik, hogy erről az egész társadalom értesüljön, önálló a szervezkedése s a testületi, bajtársi szövetségei (felsőbb támogatás nélkül állanak fenn!) számottevő tényezők, önálló a sajtója (kb. 12 ifjúsági lapot szerkesztenek csak Helsinkiben). Népért küzd. A népből jött fel az egyetemre, a néphez megy vissza. A fiatal „intellektüel“ vissza vágyik a falura. Küzd és harcol a népért s büszke rá, dicsekszik yele, „paraszti“ származású. Nem kényelmes városi életre vágyik, hanem vissza, vissza a nép közé. Mert ott az élete, a gyökere, minden feladata. Népének kultúráját ápolja és menti. Lakása — még ha történetesen városra kerül is — népi elemekkel díszített. Nem az előszobába szorult népieskedés ez. Büszkén díszíti szobája falát finn íaliszőnyegekkel: a rvijyvel s fafaragá- sos darabokkal. Törülközője háziszőttes s arra büszke, amit népe készített, nem amit külföldön szerzett. Dalai a nép da- iai. A nyirerdő zúg bennük s a tó hullámzik. A népi kultúra ápolása és mentése nem egyesek lelkes, de elszigetelt buz- gólkodása, hanem ezeken felépülve a közösség szervezett munkája. Az egye- temi testületeken belül folyik a népdal, népköltészet gyűjtése s komoly népraizi munka. De nemcsak vesz a néptől, hanem ad is. A falvakban népkönyvtárakat létesít. Kórházat alapít. Népfőiskolát támogat. Nyáron előadókörutakat rendez, küldi tagjait faluról-falura, ta- nyáról-tanyára, hogy ismerjék s tanítsák a népet. Még a faluból k'keriilt katonaságra is van gondja s végzi közöttük a népmissziót. Meglátja a nép bajait, betegségeit s ráveti magát. A testületek hatalmas, élő, lüktető szeivezet. Felső támogatás nélkül, tagdíjakból él s Helsinkiben saját házában rendezkedett be, melyet a finn nemzet ajándékozott hálából ifjúságának. (Van- ha yioppilastalo.) Az ország tartományai szerint tagozódik s szinte az egész diákságot magában foglalja. Hosszú ideig kötelező volt a belépés, az egyetemen megkívánták. A kötelező jelleget később eltörölték, de így is mintegy 4 százalék nem iratkozott csak be. Pedig komoly anyagi áldozatot jelent a tagság. Ma a létszámuk 6000-en felül van. Munkatervük nem evangeíizáló jellegű — ami szinte természetes tgy bajtársi szövetségtől —- de mélyen hitből fakadó. Amikor tevékenységük felől érdeklődöm, egyszer csak ezt hallom: „Keresztyén iratokat terjesztünk a finn görögkeletiek között, mert azok alig tudják, mi a keresztyénség.“ Kevés számú gólögkeleti is él Finnországból a keleti határ vidékén. Egy magyar néprajz- tudós barátom, akivel együtt voltunk odafent s igen megszerettük egymást, kifejezte előttem, hogy nt m elég a népet injekciózni, hanem valamilyen hitet keil neki adni, hogy élni tudjon. Mi még a „valamilyen hit“-nél tartunk. A finn diákság már tudja, hogy ez csak a keresztyén hit lehet s hogy ezenkívül nincs élet. Ezért gyökere a h;te minden munkájának. Egy diákgyűlésre hívtak egyszer, ahol az eúőéves hallgatók (fuxi-k) felvétele volt. Otthoni gond.oi- kozásmódhoz szokva megké-deztem, hogy talán valami humoros összeiövetei ez? A fiú mélyen a szemembe nézett s ezt felelte: „nem, mi Krisztushoz akarjuk vezetni őket“. (Folytatjuk.)
